Anyósom árnyékában – Egy újszülött körüli családi vihar
– Nem hiszem el, Gábor, hogy ezt megtetted! – sziszegtem, miközben a karomban tartottam az alvó Annát. A nappali sarkában álltam, a függönyön át beszűrődő délutáni fényben, és próbáltam nem sírni. Gábor zavartan nézett rám, a kezében egy bögre kávé remegett.
– Anya csak egy órára jön, Eszter. Meg akarja nézni az unokáját. – próbált magyarázkodni.
– Megmondtam, hogy még nem állok készen vendégekre! – hangom remegett, de már hallottam is a lift hangját. Anyósom, Ilona, mindig pontos volt. És mindig mindent jobban tudott.
Az ajtó kinyílt, Ilona belépett, parfümje szinte elárasztotta a lakást. Egy pillanatra rám nézett, majd rögtön Annára szegezte tekintetét.
– Hát ő lenne az én kis unokám? – kérdezte fennhangon, mintha egyedül lenne a szobában. – Hadd fogjam meg!
Összeszorítottam a fogam. Nem akartam odaadni Annát. Még csak két hetes volt, alig aludtunk valamit, és minden érintés fájt. De Gábor bátorítóan biccentett.
Ilona leült a kanapéra, és úgy tartotta Annát, mintha ő lenne az anyja. – Látod, milyen ügyesen fogom? Nekem három gyerekem van, Eszter. Tudom, mit csinálok.
A következő napok rémálommá váltak. Ilona nem ment haza. Azt mondta, segíteni jött, de inkább mindent kritizált. – Miért így pelenkázod? Miért nem szoptatod többet? Ez a ruha túl vékony rá! – sorolta megállás nélkül.
Gábor próbált közvetíteni. – Anyu csak jót akar – mondta esténként halkan, mikor már sírtam a fürdőszobában.
De Ilona nem állt meg. Egyik reggel arra ébredtem, hogy Annát már kivette a kiságyból. – Pihenj csak, Eszterkém! Majd én vigyázok rá! – mondta mosolyogva.
Nem tudtam pihenni. A szívem összeszorult minden alkalommal, amikor Ilona hozzányúlt Annához. Úgy éreztem, elveszik tőlem a gyermekemet.
Egy este robbant a bomba. Ilona hangosan beszélt telefonon a konyhában: – Szegény kisbaba! Hát ilyen anyja van! Nem csoda, hogy sír egész nap!
Nem bírtam tovább. – Elég volt! – kiabáltam rá. – Ez az én házam, az én gyermekem! Kérlek, menj haza!
Ilona megsértődött. Gábor döbbenten nézett rám.
– Eszter… ezt nem gondolhatod komolyan…
– De igen! Vagy ő megy el, vagy én!
Csend lett. Ilona összepakolt és szó nélkül elment. Gábor napokig nem szólt hozzám.
A lakásban végre csend lett, de közénk ékelődött valami kimondatlan feszültség. Gábor anyja hetekig nem hívott minket. Én pedig minden nap azon gondolkodtam: vajon túl messzire mentem? Vagy éppen most védtem meg magam és Annát?
Most, hónapokkal később is érzem Ilona parfümjének illatát a lakásban. Néha hallom a hangját a fejemben: „Nem így kell csinálni!”
De amikor Annára nézek, tudom: érte mindent megtennék.
Vajon hol húzódik a határ a szeretet és az önfeladás között? Meddig kell tűrnünk mások beavatkozását a saját családunk életébe?