„Anyósom csak a sógornőmet pénzeli, nekünk meg marad a vasárnapi ebéd” – Egy igazságtalan családi támogatás története

– Miért mindig csak nekünk kell kapálni, miközben Zsuzsiék megint új mosógépet vesznek? – kérdeztem halkan, miközben a földet túrtam a kert végében. A nap már lemenőben volt, a szúnyogok csíptek, és a derekam is sajgott. Férjem, Gábor, csak vállat vont.

– Anyám szerint nekik most nagyobb szükségük van rá – mondta, de a hangjában ott bujkált a bizonytalanság.

Ez már a harmadik hétvége volt zsinórban, hogy leutaztunk Kiskunhalasra Gábor szüleihez. A városban élünk, mindketten dolgozunk, de a fizetésünk épphogy elég. Mégis, amikor szóba kerül a támogatás, anyósom, Ilona néni mindig Zsuzsiékat, Gábor húgát és a férjét, Lacit részesíti előnyben. Ők nemrég költöztek be egy új házba, amit Ilona néniék jelentős összeggel támogattak. Nekünk viszont csak annyi jutott: „Jól laktatok? Vigyetek még egy kis lecsót haza!”

A vasárnapi ebédnél mindenki ott ült az asztalnál. Ilona néni mosolygott Zsuzsira:

– Kislányom, ugye megkaptad azt a kis átutalást? Tudod, hogy mindig számíthatsz ránk.

Zsuzsi elpirult, de nem tiltakozott. Laci büszkén feszített mellette. Én csak a tányéromat bámultam. Gábor látta rajtam a feszültséget.

– Anya, mi is elég sokat dolgozunk mostanában – próbálkozott óvatosan –, és nekünk is jól jönne egy kis segítség. A lakásban már régóta csöpög a csap, de nem tudjuk kicserélni.

Ilona néni elkomorodott.

– Nektek legalább van munkátok! Zsuzsi most volt gyesen, Laci meg elvesztette az állását. Ti fiatalok vagytok, erősek, majd megoldjátok! – legyintett.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Mintha minden erőfeszítésünk semmit sem érne. Mintha csak azért lennénk jók, hogy hétvégente felássuk a kertet és leszedjük a paradicsomot.

Este Gáborral csendben pakoltunk be az autóba. A csomagtartóban ott volt két üveg lekvár és egy tál lecsó. Hazafelé egyikünk sem szólt egy szót sem. A rádióban valami régi Neoton dal szólt, de engem csak az bántott: miért érzem magam mindig kívülállónak ebben a családban?

A következő hétvégén nem akartam menni. Gábor viszont ragaszkodott hozzá.

– Ha nem megyünk, anyám megsértődik. Akkor aztán végképp nem segít majd soha.

– De hát így sem segít! – csattantam fel. – Csak kihasznál minket!

Gábor elhallgatott. Láttam rajta, hogy ő is szenved ettől az igazságtalanságtól, de nem tudja kimondani.

A következő vasárnapon Ilona néni már az ajtóban várt minket.

– Jaj, gyerekek! Képzeljétek, Zsuzsiék most kaptak egy új hűtőt! Olyan ügyesek voltak, hogy sikerült összegyűjteniük rá! – mondta büszkén.

Éreztem, ahogy forr bennem a düh.

– És mi mikor leszünk ilyen ügyesek? – kérdeztem gúnyosan.

Ilona néni rám nézett.

– Te mindig csak panaszkodsz! Bezzeg Zsuzsi sosem kér semmit!

Ekkor pattant el bennem valami.

– Nem kér? Anya, te adod neki! Mi meg csak dolgozunk itt minden hétvégén! Nekünk miért nem jár ugyanaz?

A szobában csend lett. Zsuzsi zavartan lesütötte a szemét. Laci is elfordult. Gábor keze remegett az asztalon.

Ilona néni végül megszólalt:

– Mert te nem vagy az én lányom. Te csak Gábor felesége vagy.

Mintha arcul csaptak volna. Felálltam az asztaltól és kimentem az udvarra. A levegő hűvös volt, de én izzottam belülről.

Gábor utánam jött.

– Sajnálom… Nem tudom mit mondjak – suttogta.

– Nem neked kell bocsánatot kérned – mondtam könnyeimmel küszködve. – De ezt így nem bírom tovább.

Aznap este először beszélgettünk őszintén arról, hogy mit jelent számomra ez az egyenlőtlen bánásmód. Hogy mennyire fáj az, amikor mindig csak második vagyok ebben a családban. Hogy hiába dolgozom, hiába próbálok beilleszkedni, sosem leszek „igazi” családtag.

A következő hetekben Gábor végre kiállt mellettem. Egyik vasárnap sem mentünk le Kiskunhalasra. Ilona néni először hívogatott, majd megsértődött. Zsuzsi egyszer felhívott:

– Ne haragudj rám… Én sem kértem soha semmit anyától. Csak mindig adta…

– Tudom – válaszoltam fáradtan –, de nekem ez akkor is fáj.

A család lassan kettészakadt. Gáborral próbáltuk újraépíteni a saját életünket Budapesten. Már nem vártuk a hétvégi utakat és nem számoltuk a lekváros üvegeket. De minden este eszembe jutott: vajon tényleg lehet-e valaha igazságos egy család? Vagy mindig lesznek kedvencek és kívülállók?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki csak azért marad kívülálló, mert nem vér szerinti családtag?”