Anyósom csodás ötlete: Adjátok nekem a megtakarításotokat, a lakást meg a lányotoknak írom – de én nem akarok örökké ott élni
– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, Anikó! – csattant fel az anyósom, amikor végre kimondtam, hogy nem adom oda neki az összes megtakarításunkat. A konyhaasztalnál ültünk, a kislányom, Lili, épp a szőnyegen játszott a plüssmacijával. A férjem, Gábor, csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én megoldom ezt is.
Az egész egy héttel ezelőtt kezdődött. Éppen azon vitatkoztunk Gáborral, hogy ki vigyázzon Lilire, amikor visszamegyek dolgozni. Óvoda? Túl kicsi még. Bébiszitter? Drága. Anyukám? Sajnos már nem él. Ekkor toppant be az anyósom, Marika néni, azzal a „zseniális” ötlettel:
– Adjátok nekem a megtakarításotokat, cserébe a lakást Lili nevére íratom! – mondta diadalmasan.
Először azt hittem, csak viccel. De nem. Komolyan gondolta. Azt mondta, így mindenki jól jár: ő kap egy kis pénzt öreg napjaira, mi pedig biztosak lehetünk benne, hogy Lilinek lesz hol laknia. Egyetlen apró feltétel volt: ő továbbra is ott akar lakni a lakásban, amíg él.
– Ez így igazságos – magyarázta Gábor anyja. – Én is biztonságban leszek, ti is.
De én nem éreztem magam biztonságban. Mi lesz, ha meggondolja magát? Mi lesz, ha összeveszünk? És mi lesz, ha Lili felnőttként majd azt mondja: „Anya, miért adtad oda a pénzünket?”
Aznap este Gáborral órákig vitatkoztunk.
– Nézd, Anikó – kezdte halkan –, anyám tényleg segíteni akar. Szerintem ez egy jó lehetőség.
– Szerinted jó lehetőség? – csattantam fel. – Hogy adjuk oda mindenünket valakinek, aki bármikor meggondolhatja magát?
– De hát anyámról van szó! – vágott vissza Gábor.
– Pont ezért félek! – suttogtam.
Nem tudtam aludni azon az éjszakán. Lili békésen szuszogott mellettem, én pedig csak bámultam a plafont. Eszembe jutottak a régi családi történetek: nagymamám testvére is így vesztette el a házát. Egy aláírás, egy ígéret – aztán minden odalett.
Másnap reggel Marika néni újra előállt az ötlettel.
– Anikó, gondold át még egyszer! Tudod jól, hogy én mindig is szerettem volna segíteni nektek. Ha most nem léptek, Lili sosem fog saját lakáshoz jutni ebben az országban!
A hangjában volt valami fenyegető. Mintha azt mondaná: nélkülem semmire sem mentek.
A munkahelyemen is csak ezen járt az eszem. A kolléganőm, Zsuzsa, akinek már három gyereke van, azt mondta:
– Én biztos nem adnám oda a pénzemet senkinek! Még ha anyám lenne is…
De Gábor hajthatatlan volt.
– Anikó, gondolj bele! Anyám már nem fiatal. Ha most nem segítünk neki, ki tudja, mi lesz vele?
– És velünk mi lesz? – kérdeztem halkan.
Aztán jött a végső beszélgetés. Marika néni leültetett minket a nappaliban.
– Nézzétek gyerekek – kezdte –, én már nem vagyok fiatal. Szeretném tudni, hogy Lili biztonságban lesz. De nekem is kell valamiből élnem. Ha odaadjátok a pénzeteket, én garantálom, hogy a lakás Lilié lesz. De addig is itt maradok.
Gábor rám nézett. Láttam rajta: szeretné elhinni anyja szavait. De én csak Lilit néztem. Vajon mit mondanék neki tíz év múlva?
– Sajnálom Marika néni – mondtam végül –, de nem tudom megtenni.
Csend lett. Gábor felállt és kiment az erkélyre. Marika néni csak ült és nézett rám.
– Hát ilyen vagy te… – mondta halkan.
Azóta feszültség van köztünk. Gábor kevesebbet beszél velem, Marika néni pedig minden alkalommal célozgat valamire.
De amikor este lefekszem Lili mellé, tudom: helyesen döntöttem. Nem adhatom oda mindazt, amit együtt gyűjtöttünk valakinek – még ha családtag is.
Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak megvédtem a családomat attól, amitől annyira féltem? Ti mit tettetek volna a helyemben?