„Anyu, Hogy Vagy?” – Egy Magányos Idős Asszony Vallomása a Családról és Az Örökségről

– Anya, hogy vagy? – kérdezi Zsuzsa minden délután ugyanabban az időpontban, mintha csak be lenne állítva egy ébresztőóra. Hangjában ott bujkál valami feszültség, amitől összeszorul a szívem. Tudom, hogy dolgozik, két gyereket nevel, de mégis… Vajon tényleg érdekli, hogy vagyok, vagy csak letudja a napi kötelezőt?

A telefont leteszem, és visszaülök az ablak elé. Nézem a játszóteret, ahol régen a saját gyerekeim futkároztak. Most idegen gyerekek nevetése szűrődik fel hozzám, én pedig csak ülök, és próbálom elhinni, hogy nem vagyok teljesen egyedül. A férjem, Lajos már húsz éve elhagyott minket. Három gyerekkel maradtam itt ebben a panelben, ahol minden falnak története van. Akkoriban azt hittem, majd összetartunk, de mostanra csak telefonhívások maradtak.

– Anyu, ne aggódj, majd jövő héten beugrok! – mondja Gábor is néha, de már hónapok óta nem láttam. A legkisebb lányom, Eszter pedig inkább üzeneteket ír: „Szia anya! Minden oké?” Rövid válaszokat adok: „Igen, minden rendben.” De valójában nincs rendben semmi. A szívem egyre nehezebb.

Tavaly karácsonykor is csak Zsuzsa jött el egy órára. Gábor azt mondta, túl sok a munka az autószervizben, Eszter pedig külföldön dolgozik egy pékségben. Az asztalon ott maradt a bejgli fele, amit Lajos receptje szerint sütöttem. Senki sem vitte el.

A szomszéd néni, Marika néha átjön egy kávéra. Ő is egyedül van már évek óta. Egyszer megkérdezte:
– Te mit gondolsz, miért hívnak fel a gyerekeid minden nap?
– Talán tényleg aggódnak értem – válaszoltam bizonytalanul.
– Vagy csak tudni akarják, hogy még élsz-e – mondta Marika keserűen.

Azóta ez a mondat nem hagy nyugodni. Vajon tényleg csak az örökség miatt érdeklődnek? Tudják, hogy van egy kis megtakarításom, amit Lajos után örököltem. Mindig szóba kerül, ha találkozunk:
– Anyu, ugye nem költöd el azt a pénzt feleslegesen? – kérdezi Gábor.
– Anya, ha egyszer eladod ezt a lakást, szólj nekem először! – mondja Zsuzsa.

Néha úgy érzem, mintha már nem is ember lennék számukra, hanem egy bankszámla vagy egy lakás kulcsa. Pedig én csak azt szeretném, ha valaki megölelne. Ha valaki igazán meghallgatna.

Egyik este Eszter hívott fel videón:
– Anya, ne haragudj, hogy ritkán jelentkezem! Tudod, mennyire hiányzol?
– Hiányzol te is – mondtam halkan.
– Majd ha hazajövök nyáron, együtt sütünk pogácsát!

Elmosolyodtam, de belül éreztem: ezek csak üres ígéretek. Minden évben ezt mondja.

A múlt héten elesett a szomszéd néni a lépcsőházban. Senki sem segített neki felkelni. Csak másnap találták meg. Azóta rettegek attól, hogy velem is ez történik majd. Vajon akkor is csak telefonálnának a gyerekeim? Vagy eljönnének végre?

Egyik reggel levelet kaptam Esztertől:
„Anya! Sokat gondolok rád. Tudom, hogy nem volt könnyű neked velünk. Sajnálom, ha úgy érzed, nem törődünk veled eléggé.”

Könnyek szöktek a szemembe. Talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

De aztán újra csöngött a telefon:
– Anya! Ugye jól vagy? – kérdezte Gábor.
– Igen – válaszoltam fásultan.
– Csak mert… tudod… fontos vagy nekünk – mondta gyorsan.

Letettem a telefont és azon gondolkodtam: vajon tényleg fontos vagyok nekik? Vagy csak az örökség miatt aggódnak?

Este Marikával ültem a konyhában.
– Szerinted mit tegyek? – kérdeztem tőle.
– Élj magadnak! Menj el kirándulni! Költöd el azt a pénzt magadra! – mondta határozottan.

Elhatároztam: idén nyáron elutazom Balatonra. Egyedül. Megérdemlem.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon lehet még igazi szeretetet találni ebben a családban? Vagy mindent felülír az örökség és az önzés?

Ti mit gondoltok? Tényleg csak az örökség számít manapság? Vagy van még helye az igazi törődésnek ebben a világban?