„Apa 57 évesen úgy döntött, elhagy minket” – Egy magyar család története válás küszöbén

– Hogy tehetted ezt velünk, apa? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a düh és a félelem keverékétől. Anyám, Katalin, csendben sírt a sarokban. Apám, László, csak állt az ablaknál, és bámulta az esőt, mintha ott keresné a választ.

– Gábor, felnőtt vagy már. Nem értheted meg… – mondta halkan, de a hangja megremegett.

– Próbáld elmagyarázni! – kiáltottam rá. – Harminc évig együtt voltatok. Most meg csak úgy… el akarsz menni?

Anyám ekkor felemelte a fejét. – László, ha tényleg ezt akarod, akkor menj. De hat hónapot kapsz. Addig eldöntheted, mit akarsz. Ha visszajössz, akkor mindent újrakezdünk. Ha nem… akkor vége – mondta keményen.

A csend szinte fojtogató volt. Apám lassan bólintott, majd összepakolta néhány holmiját egy régi sporttáskába. Nem nézett ránk. Csak kiment az ajtón.

Aznap este anyám a kanapén ült, én pedig mellette. A kisfiam, Marci már aludt a másik szobában. – Miért most? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – suttogta anyám. – Talán mindig is benne volt. Csak most jött ki rajta.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Apám albérletbe költözött Zuglóban, egy régi barátjánál húzta meg magát. Néha felhívott, de csak udvariasan érdeklődött Marci felől. Anyám magába zárkózott; reggelente dolgozni ment a könyvtárba, este pedig némán főzött vagy kötögetett.

Egyik este átjött hozzánk a húgom, Eszter is. – Gábor, beszéltél apával? – kérdezte aggódva.

– Csak üzeneteket váltottunk. Nem tudom, mit mondhatnék neki.

– Szerinted visszajön? – kérdezte Eszter.

– Nem tudom… De anyának szüksége van ránk.

A családi ebédek elmaradtak. Karácsony közeledett, de senki sem beszélt arról, hogyan ünnepeljünk. Egyik este anyám váratlanul megszólalt vacsora közben:

– Gábor… szerinted hibáztam? Hogy ultimátumot adtam neki?

– Nem… anya, te csak próbáltad menteni azt, ami menthető.

– De mi van, ha ezzel taszítottam el végleg?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem a tehetetlenséget.

Közben apám életében is változások történtek. Egyik nap váratlanul felhívott:

– Gábor… találkozhatnánk? – kérdezte tétován.

Találkoztunk egy zuglói presszóban. Apám fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna pár hónap alatt.

– Fiam… nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen elfáradtam. Úgy éreztem, minden nap ugyanaz: munka, otthon, csendes vacsorák… Mintha eltűntem volna valahol útközben.

– És most? Jobb így?

– Nem tudom. Hiányoztok… de félek visszamenni is.

– Anyu még vár rád – mondtam halkan.

Apám csak bólintott.

A hat hónap lassan telt el. Anyám egyre többször nézett ki az ablakon esténként. Marci is kérdezgette: „Papa mikor jön haza?”

Végül eljött a döntés napja. Apám felhívott: „Ma este átmegyek.”

Anyám egész nap ideges volt; főzött, takarított, mintha minden attól függne.

Este apám megjelent az ajtóban. Csendben ültünk le az asztalhoz mindannyian: anyám, apám, Eszter és én.

– Katalin… nem tudom visszacsinálni azt a fájdalmat, amit okoztam – kezdte apám. – De rájöttem… nélkületek nincs értelme semminek.

Anyám szemében könnyek csillogtak.

– Akkor maradj – mondta halkan.

Aznap este először éreztem reményt hónapok óta. De tudtam: semmi sem lesz már ugyanaz.

Most itt ülök a nappaliban, nézem a szüleimet: próbálnak újra egymásra találni. Vajon képesek lesznek megbocsátani egymásnak? És én… képes vagyok újra bízni abban, hogy a családunk még egyszer teljes lehet?