„Apa elment” – Egy család széthullásának története

– Menj el, László! – kiáltotta anyám remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében egy törött bögrével. – Hat hónapod van. Döntsd el, mit akarsz! De addig ne gyere vissza!

Aznap este apám becsapta maga mögött az ajtót. A hangja még sokáig visszhangzott a fejemben: – Nem bírom tovább, Éva. Nem így akartam, de muszáj elmennem.

Ott álltam a folyosón, a szobám ajtajában, és néztem, ahogy apám cipője eltűnik a lépcsőfordulóban. Tizenhét éves vagyok, de abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy elveszett kisgyerek. Anyám sírt a konyhában, én pedig csak álltam mozdulatlanul.

Másnap reggel csend volt a lakásban. Anyám szeme piros volt, de erőltetett mosollyal szólt hozzám:
– Gergő, ne aggódj, minden rendben lesz. Apádnak most időre van szüksége.

De nem volt minden rendben. Azóta sem az. Az iskolában próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de a barátaim is észrevették rajtam a változást.

– Mi van veled mostanában? – kérdezte Zsófi egyik szünetben.
– Semmi – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.

De valójában minden nap azon gondolkodtam: miért történt ez velünk? Miért pont most? Miért pont velünk?

Anyám egyre zárkózottabb lett. Esténként a tévét bámulta némán, vagy a telefonját nyomkodta. Néha hallottam, ahogy halkan sír a fürdőszobában. Próbáltam segíteni neki: elmosogattam, bevásároltam, de ő csak annyit mondott:
– Köszönöm, Gergő. Jó fiú vagy.

De én nem éreztem magam jó fiúnak. Dühös voltam apámra, anyámra, magamra is. Miért nem tudták megbeszélni? Miért kellett mindent így elrontani?

A nagymamám próbált közvetíteni:
– Éva, gondold át még egyszer! Laci mindig is makacs volt, de szereti a családját.
Anyám csak legyintett:
– Hat hónapot adtam neki. Ha addig nem jön rá, mit akar, akkor nincs tovább.

Apám néha írt nekem egy-egy üzenetet:
„Szia fiam! Hogy vagy? Hiányzol. Majd találkozunk?”
De nem tudtam mit válaszolni. Haragudtam rá, de közben hiányzott is. Aztán egy nap mégis találkoztunk egy parkban.

– Gergő – mondta halkan –, tudom, hogy most haragszol rám. De hidd el, nekem is nehéz.
– Akkor miért mentél el? – kérdeztem sírva.
– Mert már nem bírtam tovább otthon. Folyton veszekedtünk anyáddal… Nem akartam ezt rád erőltetni.
– De így még rosszabb! – kiáltottam rá.

Apám csak lehajtotta a fejét. Akkor először láttam rajta igazi bűntudatot.

Az otthonunk egyre üresebb lett nélküle. Anyám dolgozott reggeltől estig, én pedig egyre többet lógtam Zsófival és a barátaimmal. De esténként mindig ugyanaz a kérdés gyötört: vajon visszajön-e apám? És ha igen, lesz-e még valaha olyan a családunk, mint régen?

A hat hónap lassan telt el. Az utolsó hetekben anyám egyre idegesebb lett. Egy este leült mellém:
– Gergő, készülj fel rá, hogy lehet, apád nem jön vissza.
– És te mit fogsz csinálni? – kérdeztem félve.
– Megpróbálok továbblépni… Neked is ezt kellene.

De hogyan lehet továbblépni? Hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki elhagyott minket? És hogyan lehet újra bízni abban, hogy egyszer még boldog család leszünk?

A hatodik hónap utolsó napján apám felhívott:
– Szeretnék beszélni veletek – mondta.
Aznap este leültünk hárman az asztalhoz. Apám szeme vörös volt.
– Sajnálom… Próbáltam eldönteni, mi lenne a legjobb… De már nem tudok visszajönni. Túl sok minden történt köztünk…
Anyám némán bólintott. Én csak ültem ott és próbáltam felfogni a szavait.

Azóta eltelt két év. Anyám újra dolgozik, néha nevet is már. Apámmal ritkán találkozom, de próbálunk kapcsolatot tartani. Még mindig fáj minden emlék, de már nem haragszom annyira.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak beletörődtünk abba, hogy ez lett az életünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni azokban, akik egyszer már cserbenhagytak minket?