Árnyak a hűtlenség mögött: Egy magyar nő újjászületése a válás után
– Hogy tehetted ezt velem, András? – A hangom remegett, ahogy a kulcsot elfordítottam a zárban, és megláttam őt a bőrönddel az előszobában. – Legalább mondd meg az igazat!
András csak állt ott, lesütött szemmel. A bőröndje mellett egy kabát hevert, amit sosem láttam rajta. Az egész lakásban fojtogató csend volt, csak a konyhában kattogott a hűtő.
– Nem akartam, hogy így tudd meg, Éva – mondta végül halkan. – De már nem tudok tovább hazudni.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami nincs rendben hónapok óta. András egyre később járt haza, folyton azt mondta, túlórázik az irodában vagy segít Zolinak, a gyerekkori barátjának a garázsban. De most minden összeállt: a titkos telefonhívások, az elhallgatott üzenetek, a hirtelen elnémuló beszélgetések.
– Ki az? – kérdeztem végül. – Legalább ennyit mondj meg.
– Dóra – felelte. – A munkahelyemről. Fiatalabb nálad… de nem ezért… egyszerűen csak… – Elakadt a szava.
Nem bírtam tovább hallgatni. Kirohantam az ajtón, le a lépcsőházban, ki az esőbe. A Duna-partig futottam, ahol a víz sötétje elnyelte a város fényeit. Ott ültem egy padon, és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon.
Másnap reggel úgy keltem fel, mintha valaki más életét élném. A tükörben idegen nő nézett vissza rám: karikás szemek, összeszorított száj. Mégis felvettem a kosztümömet, elkészítettem egy erős kávét, és elindultam dolgozni a XIII. kerületi könyvelőirodába.
A buszon mindenki idegen volt. András eddig mindig elvitt autóval, most először kapaszkodtam a tömegben, miközben két idős néni arról beszélgetett mellettem, hogy mennyit drágultak az élelmiszerek. Én csak bámultam ki az ablakon, és próbáltam nem sírni.
A munkahelyemen már mindenki tudta. Dóra is ott dolgozott – persze másik osztályon –, de mindenki suttogott mögöttem. A főnököm, Klári néni csak annyit mondott:
– Éva, ha kell pár nap szabadság…
– Nem kell – vágtam rá túl gyorsan. – Dolgozni akarok.
A nap végén Dóra véletlenül összefutott velem a folyosón. Lesütötte a szemét, de én nem tudtam rá haragudni úgy igazán. Csak üresnek éreztem magam.
Otthon várt rám a csend és az üresség. A lányom, Anna már egyetemista volt Szegeden, csak hétvégente járt haza. Felhívtam őt este:
– Anya… tudom, mi történt – mondta halkan. – Apa már beszélt velem.
– És te mit gondolsz? – kérdeztem remegő hangon.
– Sajnálom mindkettőtöket. De anya… te mindig erős voltál. Most is az leszel.
Letettem a telefont, és órákig csak ültem az ágy szélén. Vajon tényleg erős vagyok? Vagy csak jól játszottam eddig?
A következő hetekben minden nap harc volt: harc önmagammal, harc a szégyennel, harc azzal az érzéssel, hogy mindenki engem sajnál vagy lenéz. A munkahelyemen egyre többet pletykáltak:
– Hallottad? András elhagyta Évát egy fiatalabbért…
– Sosem gondoltam volna…
– Pedig olyan rendes nőnek tűnt…
A legrosszabb mégis az volt, amikor Anna egyik hétvégén hazajött és közölte:
– Anya… találkoztam Dórával is. Apa bemutatta nekem.
Mintha kést döftek volna belém.
– És? – kérdeztem fojtottan.
– Nem akarok választani köztetek – mondta Anna könnyes szemmel. – De apa azt mondja, boldog vele…
– Hát legyen boldog! – csattantam fel dühösen.
Anna csak sírt. Megöleltem őt, de közben úgy éreztem magam, mint egy üres héj.
Egyik este hazafelé menet megálltam a közeli Sparban venni egy kis virágföldet és új cserepet – próbáltam valamivel lefoglalni magam. A ház előtt két férfi kínlódott egy hatalmas pianínóval.
– Ez biztos nem fog beférni! – morgott az egyikük.
– Ha leszedjük az ajtót…
– Akkor sem!
Odamentem hozzájuk:
– Segíthetek valamiben?
Az egyik férfi rám mosolygott:
– Maga itt lakik? Most költözöm be szemben magával… Bence vagyok.
– Éva – mutatkoztam be fáradtan.
– Ha tud valami trükköt erre a pianínóra…
Elnevettem magam – először hetek óta.
– Van egy ismerősöm, aki bútorszállítással foglalkozik. Adhatok számot.
Bence hálásan megköszönte. Később láttam az ablakból: sikerült felvinniük a hangszert.
Aznap este először éreztem valami halvány reményt: talán mégsem vagyok teljesen egyedül ebben a világban.
A következő napokban Bence többször is becsöngetett apróságokkal: egyszer cukrot kért kölcsön, máskor meghívott egy kávéra hálából. Beszélgettünk zenéről, családról, arról is, hogy ő is túl van egy váláson.
Egy este Bence átjött egy üveg borral:
– Tudja… Éva… maga nagyon bátor nő. Nem sokan tudnak így talpra állni.
Elpirultam.
– Nem érzem magam bátornak. Inkább üresnek…
– Az üresség helyét egyszer betölti valami új – mondta halkan.
A munkahelyemen közben tovább folytak a játszmák: Dóra próbált kerülni engem, de egyszer összezárt minket Klári néni egy projektre.
– Lányok! Most együtt kell dolgoznotok! Nincs mese!
A légkör fagyos volt. Dóra egyszer megszólalt:
– Éva… sajnálom… nem akartam így alakuljon…
Nem válaszoltam semmit. Csak dolgoztunk némán tovább.
Hónapok teltek el így: lassan múlt a fájdalom, de sosem teljesen. Anna is elfogadta az új helyzetet; néha együtt ebédeltünk hármasban Andrással és Dórával is – furcsa volt, de már nem fájt annyira.
Bence pedig lassan az életem részévé vált: közös séták Margitszigeten, hosszú beszélgetések hajnalig… Egy este megfogta a kezemet:
– Éva… adhatunk egymásnak még egy esélyt?
Elmosolyodtam könnyes szemmel:
– Talán igen… Talán most kezdődik valami új.
Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent elvesztettem? Vagy épp most találtam meg önmagamat? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elárult? És lehet-e újra hinni valakiben ezek után?