Árnyék a családi asztalon: Zsuzsa története Újpestről

– Zsuzsa, azonnal gyere át! Valami történt Gáborral! – Anyósom, Ilona hangja remegett a telefonban. Hajnali kettő volt, a lakótelep csendjét csak az ablakon beszűrődő szirénák zavarták meg. Felkaptam a köntösöm, a két alvó gyerekemre rábíztam a szomszéd Marikára, és rohantam le a lépcsőn. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

A panelház második emeletén, anyósom lakásában Gábor ült az asztalnál. Előtte félig üres pálinkásüveg, mellette Ilona, aki sápadtan nézett rám. – Mi történt? – kérdeztem, de már éreztem, hogy valami végzetes dolog történt.

Gábor rám nézett, szeme vörös volt a sírástól vagy az italtól. – Zsuzsa… én… – elakadt a hangja. – Meg kell mondanom valamit.

– Mondd már! – sziszegtem, mert nem bírtam tovább a feszültséget.

– Megcsaltalak. Katával.

A világ megállt. Kata… A barátnőm gyerekkorom óta. Együtt jártunk általánosba Újpesten, együtt mentünk első bulikra, ő volt a tanúm az esküvőn. És most…

– Mióta? – kérdeztem halkan.

– Másfél éve… – Gábor hangja alig hallatszott.

Leültem. Ilona odalépett hozzám, de ellöktem magamtól. – Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehette ezt velem ő? – zokogtam.

Gábor csak ült, mint egy árnyék. – Nem tudom… Nem akartam…

Hazamentem hajnalban. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott. A gyerekek – Bence és Lili – békésen aludtak. Én viszont nem tudtam többé lehunyni a szemem. Napokig csak bolyongtam a lakásban. Az iskolában, ahol matekot tanítok, alig tudtam koncentrálni. A kollégák kérdezgették: „Jól vagy?” – de mit mondhattam volna?

Végül felhívtam Katát.

– Találkoznunk kell – mondtam ridegen.

A Pozsonyi úti kis presszóban várt rám. Sápadt volt, karikás szemekkel.

– Zsuzsa… ne haragudj… én… – sírni kezdett.

– Ne sírj! – vágtam közbe. – Hogy tehetted ezt? A gyerekeim keresztanyja vagy!

Kata csak rázta a fejét: – Egyedül voltam… Gábor megértett… Nem akartam bántani téged…

Nem tudtam tovább hallgatni. Felálltam és kimentem. Az utcán hideg szél fújt, de én csak mentem céltalanul.

Otthon Gábor próbált beszélni velem.

– Zsuzsa, kérlek… Hibáztam. Sajnálom. Szeretlek téged és a gyerekeket is!

– És Katát? – kérdeztem fagyosan.

– Végeztem vele. Esküszöm.

Nem hittem neki. Hetekig csak egymás mellett léteztünk. Bence egy este odajött hozzám: – Anya, miért alszik apa mindig a kanapén?

Nem tudtam mit mondani.

Egy nap Ilona hívott újra:

– Zsuzsa, láttam Gábort Katával az Árpád úti parkolóban… együtt voltak.

Elöntött a düh és a szégyen. Felkerestem egy magánnyomozót – utolsó reményem volt az igazságra. Egy hét múlva fényképeket kaptam: Gábor és Kata egy vidéki panzióban.

Összepakoltam a gyerekeket és elmentünk anyámékhoz Kistarcsára. Ott végre sírhattam anélkül, hogy bárki látott volna.

Anyám átölelt:
– Kislányom, erősnek kell lenned! A gyerekeknek rád van szükségük.

Apám keményebb volt:
– Ne menj vissza hozzá! Ha egyszer megtette, megteszi újra!

De én nem tudtam elengedni mindent. Próbáltam hinni abban, hogy lehet még családunk.

Egy hét után visszamentem Újpestre. Gábor várt a ház előtt.
– Zsuzsa, adj még egy esélyt!

Belementem a párterápiába. Hónapokig jártunk pszichológushoz: sírás, veszekedés, vádaskodás minden alkalommal.

Egy este leültünk vacsora után.
– Zsuzsa… tényleg szeretnék mindent helyrehozni – mondta Gábor halkan.
– De én tudok-e még valaha bízni benned? – kérdeztem könnyek között.
Nem válaszoltam neki akkor.

Az idő telt. A gyerekek nőttek fel a mi hullámzó kapcsolatunk árnyékában. Kata elköltözött Debrecenbe. Gábor próbált jobb férj és apa lenni, de bennem valami végleg eltört.

Most nézem a régi családi fotókat: vajon lehet-e újjáépíteni azt, amit ilyen mélyen összetörtek? Tényleg begyógyítja-e az idő minden sebet?

Sokszor gondolom: hány nő él hasonló hazugságban? Érdemes harcolni minden áron a családért? Ti mit tennétek az én helyemben?