Árnyékban – Egy esküvő, két testvér, és az apai szeretet harca
– Miért mindig csak Eszter? – csattantam fel, miközben a nappali sarkában álltam, és a könnyeimet próbáltam visszatartani. Anyám, Ágnes csak némán nézett rám, mintha nem értené, miért fáj ennyire. Péter, a nevelőapám, épp akkor lépett be a szobába, kezében Eszter hófehér menyasszonyi cipőjével.
– Nézd, milyen szépet választottunk! – mondta büszkén Eszternek, aki kacagva ugrott fel a kanapéról. Én csak álltam ott, mintha láthatatlan lennék. Az egész ház az esküvő lázában égett, mindenki Eszter körül forgott. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy mellékszereplő a saját családomban.
Gyerekkoromban Péter volt az én hősöm. Amikor Mihály elment – sosem mondták ki hangosan, de tudtam, hogy új családot alapított valahol vidéken –, Péter vette át a helyét. Ő tanított biciklizni, ő segített a matek háziban, ő volt ott minden ballagásomon. De most… most mintha mindez semmit sem számítana.
Az esküvő előtti napokban minden pillanatban azt éreztem, hogy Eszter az univerzum közepe. Péter vele ment ruhapróbára, őt ölelte meg először reggelente, neki hozott kávét az ágyba. Én pedig csak néztem őket az ajtóból, és próbáltam elhinni, hogy nem vagyok kevésbé fontos.
Egy este Eszter bejött a szobámba. – Mi bajod van velem? – kérdezte halkan.
– Semmi – ráztam meg a fejem. – Csak… néha úgy érzem, mintha nem is lennék itt.
– Ugyan már! – legyintett. – Most az én esküvőm van soron. Majd ha te mész férjhez, minden rólad fog szólni.
De tudtam, hogy nem erről van szó. Nem az esküvő miatt fájt minden ennyire. Hanem mert Péter szemében mindig is Eszter volt a kedvenc. Ő volt a szép, a kedves, a könnyen szerethető. Én pedig… én mindig csak próbáltam megfelelni.
Az esküvő napján mindenki sürgött-forgott. Anyám idegesen igazgatta Eszter fátylát, Péter pedig büszkén feszített a vőlegény mellett. Én voltam az egyik koszorúslány – de úgy éreztem magam, mint egy statiszta.
A templomban ülve néztem Pétert: ahogy Eszter kezét fogja, ahogy büszkén mosolyog rá. A szívem összeszorult. Vajon én is ilyen fontos vagyok neki? Vagy csak egy pótgyerek vagyok Mihály után?
Az ünnepi vacsorán végül nem bírtam tovább. Félrehívtam Pétert a kertbe.
– Beszélni akarok veled – mondtam remegő hangon.
– Persze, kicsim – mosolygott rám.
– Mondd meg őszintén: szeretsz engem is? Vagy csak Esztert?
Péter arca elkomorult. – Hogy mondhatsz ilyet? Mindig is úgy szeretettelek titeket, mintha a sajátjaim lennétek.
– De mindig csak vele törődsz! – tört ki belőlem. – Én is itt vagyok! Nekem is szükségem lenne rád…
Péter közelebb lépett és átölelt. – Sajnálom, ha ezt érezted. Néha talán túl sokat akarok adni annak, akinek könnyebb örömet szerezni… De te vagy az erősebbik lányom. Mindig is büszke voltam rád.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Én csak azt akartam tudni, hogy fontos vagyok-e neked.
– Nagyon is fontos vagy – suttogta Péter.
Abban a pillanatban valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy nem Esztert kell hibáztatnom vagy Pétertől elvárnom a lehetetlent. Talán sosem leszünk teljesen egyformák a szemében – de attól még mindketten szerethetők vagyunk.
Az este végén Eszter odajött hozzám és átölelt. – Ugye tudod, hogy nélküled nem lennék teljes?
Elmosolyodtam. Talán tényleg csak annyi kellett volna mindig is: kimondani az érzéseimet.
Most már csak azt kérdezem magamtól: hányan élünk még így csendben a családunk árnyékában? És vajon mikor leszünk elég bátrak ahhoz, hogy végre megszólaljunk?