Árnyékban: Egy magyar nő küzdelme a betegség és árulás ellen
– Hogy mondtad? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezemmel görcsösen markoltam a kórházi lepedőt. Az orvos, dr. Kovács, nem nézett rám, csak a papírokat rendezgette.
– Sajnos, Ágnes, rosszindulatú daganatot találtunk – mondta végül halkan.
A világ megállt. A fehér falak összemosódtak, a szívem vadul vert. Azt hittem, ez a legrosszabb napom. De csak később jöttem rá, hogy az igazi árulás még csak ezután következik.
Hazamentem. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott. Laci, a férjem, épp akkor lépett be az ajtón. Fáradt voltam, sírni akartam, de nem tudtam. Leültem mellé a kanapéra.
– Laci… rákos vagyok – mondtam ki végül.
Ő csak nézett rám, mintha nem értené. Aztán felállt, és szó nélkül kiment a konyhába. Nem ölelt meg, nem mondta, hogy minden rendben lesz. Csak ott hagyott.
Aznap éjjel nem aludtam. Hallottam, ahogy Laci halkan telefonál valakivel. Azt hitte, alszom. Másnap reggel véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján: „Szeretlek, alig várom, hogy újra lássalak.” Egy női név: Erika.
Összeomlottam. Nem elég, hogy halálos beteg vagyok, még az is kiderült, hogy a férjem megcsal. Az első gondolatom az volt: miért pont most? Miért én?
A következő hetekben minden nap harc volt. Kemoterápia, hányinger, hulló haj. Anyám próbált segíteni – főzött rám, takarított –, de én csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont. Laci egyre kevesebbet volt otthon. Ha ott is volt, csak némán ültünk egymás mellett.
Egy este anyám leült mellém.
– Ágneském, nem maradhatsz így – mondta halkan. – Harcolnod kell! Magadért is… meg a gyerekekért is.
A gyerekek… Dóri és Marci. Ők voltak az egyetlen okom arra, hogy reggelente felkeljek. Próbáltam előttük erős lenni, de néha ők is látták rajtam a fájdalmat.
Egyik délután Dóri odabújt hozzám.
– Anya, ugye nem fogsz meghalni?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és sírtam.
A kemoterápia után egyre gyengébb lettem. Laci már nyíltan találkozott Erikával. Egy este későn jött haza; éreztem rajta az idegen parfümöt. Megkérdeztem:
– Szereted őt?
Nem válaszolt. Csak vállat vont.
Aznap este eldöntöttem: elég volt. Nem hagyhatom, hogy így bánjanak velem. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz. A gyerekeket magammal vittem.
Anyám lakása kicsi volt, de meleg és biztonságos. Ott kezdtem újra tanulni élni. Minden nap egy újabb csata volt: orvosi kontrollok, gyógyszerek, fáradtság… de legalább már nem voltam egyedül.
Egy nap Marci odajött hozzám:
– Anya, mikor megyünk haza?
– Ez most az otthonunk – mondtam neki halkan.
Laci néha felhívott; néha eljött a gyerekekért hétvégére. De már nem volt visszaút. Erika is vele volt ilyenkor – Dóri utálta ezt az egészet.
A betegségem lassan javult. Az orvosok bizakodtak: „Ágnes, erős vagy!” – mondta dr. Kovács mosolyogva egy kontroll után.
De én tudtam: nem csak a testemmel kell harcolnom, hanem a lelkemmel is. Meg kellett tanulnom megbocsátani magamnak – hogy hagytam idáig fajulni mindent –, és el kellett engednem Lacit.
Egy év telt el. Hajam újra nőtt; már dolgozni is visszamentem részmunkaidőben egy könyvtárba. Anyám büszke volt rám; a gyerekek is kezdtek újra mosolyogni.
Egyik este ültem az ablakban és néztem a budapesti fényeket. Eszembe jutott minden fájdalom – a betegség, Laci árulása –, de már nem sírtam.
Most már tudom: minden nap ajándék. És bármi történik is velem ezután, már nem félek.
Vajon hányan élnek át hasonlót? Hány nő hallgatja el a fájdalmát? Ti mit tennétek az én helyemben?