Az 51. születésnap árnyéka – Egy család széthullása egyetlen estén

– Nem akarok tovább hazudni magamnak – mondta apa, miközben a torta gyertyái még pislákoltak az asztalon. Anyám keze megállt a kés felett, én pedig a villámat szorongattam, mintha attól függne az életem. Az 51. születésnapja volt, és azt hittem, csak hármasban ünnepelünk, mert így szeretné. Nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó közös esténk.

– Mit beszélsz, Laci? – kérdezte anya halkan, de a hangja remegett. – Most van a születésnapod…

Apa felállt, végignézett rajtunk, és mintha éveket öregedett volna egy pillanat alatt. – Elmegyek. Nem most, de el fogok menni. Nem bírom tovább ezt az ürességet.

A szívem összeszorult. Egy hónap múlva lesz az esküvőm. Az egész családot hívtuk, rokonokat vidékről, barátokat gyerekkoromból. Most meg…

– Laci, kérlek… – Anya hangja könyörgő volt. – Csak egy évig várj még! Hadd legyen meg az esküvője Annának rendben! Utána… utána csinálhatsz, amit akarsz.

Apa csak bólintott, de láttam rajta, hogy már eldöntötte. Aznap este nem szólt többet hozzánk. A torta érintetlenül maradt.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Apa később járt haza, anya egyre többet sírt a konyhában, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A vőlegényem, Gábor nem értette, miért vagyok ideges és fáradt.

– Anna, mi bajod van? – kérdezte egy este, amikor már harmadszor mondtam le a közös programot.

– Semmi… csak sok a szervezés – hazudtam neki. Nem akartam elrontani az örömét is.

De minden nap egyre nehezebb lett. Anyám esténként hozzám bújt az ágyban, mint amikor kislány voltam.

– Miért pont most? – suttogta. – Miért nem tudott várni? Mindig mindent neki adtam…

Nem tudtam mit mondani. Gyűlöltem apámat ezért az egészért, de közben hiányzott is. Gyerekkoromban ő tanított biciklizni a Városligetben, ő vitt először moziba. Most meg idegenként járkált a lakásban.

A családunkban sosem beszéltünk az érzésekről igazán. Apa mindig csendes volt, anya pedig mindent magába fojtott. Talán ezért történt így minden: egyszerűen nem tudtuk kimondani, ami fáj.

Az esküvő előtti héten anyám összeomlott. Egyik este sírva hívott fel munka után.

– Anna, nem bírom tovább… El akar költözni már most! Azt mondja, nem vár tovább egy évet sem!

Kétségbeesetten rohantam haza. Apa a nappaliban ült egy bőrönddel maga mellett.

– Ne haragudj rám – mondta halkan. – De nem akarok többé hazudni nektek sem magamnak.

– És nekem? Nekem sem számítok? – tört ki belőlem a düh. – Egy hónap múlva férjhez megyek! Nem lehetett volna ezt máskor?

Apa csak lehajtotta a fejét.

Az esküvőmön mindenki mosolygott, de én tudtam: minden hazugság. Apa külön asztalhoz ült anyával, alig szóltak egymáshoz. A fotókon is látszik: anya szeme vörös a sírástól, apa arca merev.

A nászút után anya teljesen magába zárkózott. Hetekig nem ment dolgozni, csak ült a konyhában és bámulta az ablakot.

– Miért nem voltam elég jó? – kérdezte tőlem újra és újra.

Próbáltam segíteni neki: főztem rá, elvittem sétálni a Margitszigetre, de semmi sem segített igazán. Éreztem, hogy én is kezdek szétesni.

Gábor türelmes volt egy ideig, de aztán ő is kiborult.

– Anna, nekem is szükségem van rád! Nem élhetünk örökké a múltban!

Nem tudtam választ adni neki sem. Két tűz között őrlődtem: anya fájdalma és Gábor elvárásai között.

Egy este apám felhívott.

– Sajnálom, hogy így alakult – mondta fáradtan. – De hidd el, jobb lesz mindenkinek így.

Nem tudtam megbocsátani neki. Még most sem tudom igazán.

Eltelt egy év. Anya lassan összeszedte magát: új munkát talált egy könyvesboltban, elkezdett jógázni és barátokat szerzett magának. Én is próbáltam továbblépni: Gáborral lakást vettünk Zuglóban, és néha már tudok nevetni is.

De minden évben eljön apám születésnapja – és újra eszembe jut az az este.

Vajon tényleg jobb lett így mindenkinek? Vagy csak megtanultunk együtt élni a hiánnyal? Ti mit tennétek a helyemben?