Az a hívás, ami mindent megváltoztatott: Amikor megtudtam, hogy a fiamat bántják az óvodában

– Anya, nem akarok menni! – Ádám hangja remegett, ahogy reggel az előszobában állt, a kis hátizsákját szorongatva. A kezem megállt a cipőfűzőjénél. Az utóbbi hetekben egyre nehezebben indultak a reggelek, de most először mondta ki ilyen határozottan.

– Miért nem, kicsim? – próbáltam nyugodt maradni, de belül már kavargott bennem a félelem.

– Mert ott van a Bence… – suttogta, és lesütötte a szemét.

A szívem összeszorult. Bence. Az a név már többször elhangzott itthon, de mindig csak futólag, mintha Ádám nem akarná elárulni, mi történik vele. Aznap reggel mégis elvittem az óvodába, mint minden másik napon. Aztán délután jött az a hívás.

– Jó napot kívánok, Kovácsné vagyok, az óvónője Ádámnak – szólt bele egy fáradt hang. – Szeretném, ha be tudna jönni beszélgetni. Valami történt ma az óvodában.

A gyomrom görcsbe rándult. Aznap este már ott ültem az óvoda apró székén, szemben Kovácsnéval és az óvoda vezetőjével. A férjem, Gábor is mellettem ült, de láttam rajta, hogy ő sem tudja, mire számítson.

– Sajnos ma Bence ismét bántotta Ádámot – kezdte Kovácsné. – Fellökte a homokozóban, és meg is ütötte.

– És eddig miért nem szóltak? – csattantam fel. – Hányszor történt ez meg?

Az óvónő zavartan lesütötte a szemét. – Már többször is volt konfliktus köztük… Próbáltuk kezelni, de Bence nagyon impulzív gyerek.

Gábor keze ökölbe szorult az asztalon. – És az én fiam miért nem kapott védelmet?

A vezető sóhajtott. – Sajnos kevés az óvónő, sok a gyerek. Nem mindig tudunk mindenre odafigyelni.

Hazafelé menet csendben ültünk az autóban. Ádám hátul szipogott. Gábor végül megszólalt:

– Nem hagyhatjuk ezt annyiban.

Otthon hetekig tartó feszültség következett. Gábor azt akarta, hogy vegyük ki Ádámot ebből az óvodából és keressünk másikat. Én viszont tudtam: a környéken nincs másik hely, mindenhol várólista van. Ráadásul dolgoznom kell, nem engedhetem meg magamnak, hogy otthon maradjak vele.

Anyám szerint túlreagáljuk. – Minket is csúfoltak gyerekkorunkban! – legyintett. – Meg kell tanulnia megvédeni magát.

De én minden reggel rettegve vittem Ádámot az óvodába. Egyre többször sírt este elalvás előtt, és egyre kevesebbet beszélt arról, mi történt vele napközben.

Egyik este Gáborral összevesztünk.

– Te csak nézed, ahogy tönkremegy a gyerekünk! – vágta hozzám dühösen.

– És mit csináljak? Hova vigyem? Nincs másik óvoda! – kiabáltam vissza könnyek között.

– Akkor legalább menj be minden nap, kérdezd meg az óvónőt! Ne hagyd annyiban!

Másnap reggel remegő gyomorral mentem be az óvodába. Kovácsné fáradtan fogadott.

– Tudom, hogy aggódik – mondta halkan –, de Bence anyukája sem tud mit kezdeni vele. Egyedül neveli, sokat dolgozik… Néha úgy érzem, mindannyian csak sodródunk.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire tehetetlenek vagyunk? Egy egész rendszer nem tudja megvédeni a gyerekeinket?

Aznap este leültem Ádám mellé az ágyra.

– Kicsim, mondd el nekem őszintén: mi bánt téged?

Sokáig hallgatott, aztán halkan megszólalt:

– Félek Bencétől… De félek attól is, hogy ha szólok, még rosszabb lesz.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megfogadtam magamban: nem hagyom annyiban.

Másnap bementem az óvodavezetőhöz és kértem egy hivatalos megbeszélést Bence anyukájával együtt. Ott ültem két anyaként egy asztalnál; ő fáradt volt és megtört.

– Tudom, hogy baj van a fiammal – mondta sírva –, de egyedül vagyok vele… Néha én is félek tőle.

A beszélgetés után elindult valami: több odafigyelést ígértek az óvodában, és Bence anyukája is segítséget kért egy családsegítő szervezettől.

De bennem ott maradt a félelem: vajon tényleg meg tudjuk védeni egymást ebben az országban? Vagy mindannyian csak sodródunk tovább?

Néha azon gondolkodom: hány gyerek szenved csendben nap mint nap? És hány szülő érzi magát ugyanilyen tehetetlennek? Vajon tényleg ennyit ér a magyar óvodai rendszer? Ti mit tennétek a helyemben?