Az a nap, amikor az anyósom átlépte a határt – Egy spórolási lecke, ami túl messzire ment

– Miért van rajtad ez a póló, Zsófi? – kérdeztem döbbenten, amikor megláttam a kislányomat az ajtóban. A póló legalább két számmal nagyobb volt rá, és egyértelműen fiúknak való. Az arca piros volt, mintha sírt volna.

– Mama azt mondta, hogy ne koszoljam össze a sajátomat – motyogta halkan.

Beléptem Ilona lakásába, ahol minden sarkon valami újabb spórolási trükkbe botlottam: a vécépapír félbevágva, a tej vizesen hígítva, a gyerekek uzsonnája pedig egyetlen szelet kenyér lekvárral. A fiam, Marci is furcsán viselkedett: csendes volt, nem ugrándozott körülöttem, mint máskor.

– Szia, Judit! – köszönt Ilona vidáman. – Minden rendben volt, csak egy kicsit rendet kellett tenni utánuk. Tudod, mennyire szeretek takarékoskodni.

– Ilona, beszélhetnénk egy percre? – kérdeztem feszülten.

A konyhába vonultunk. A gyerekek a nappaliban maradtak.

– Mi történt? – kérdezte Ilona ártatlan arccal.

– Miért kellett Zsófit átöltöztetni? És miért csak egy szelet kenyeret kaptak ebédre?

Ilona sóhajtott. – Judit, te nem érted. A mai világban minden fillér számít. Nem pazarolhatunk! A gyerekeknek is meg kell tanulniuk, hogy nem hullik az ölükbe minden.

– De Ilona, ők gyerekek! Nem várhatod el tőlük, hogy úgy éljenek, mint te! – emeltem fel a hangom.

Ilona szeme megvillant. – Én csak azt akarom, hogy megtanulják értékelni azt, amijük van. Nézd meg a mai fiatalokat! Mindent azonnal akarnak. Én legalább megtanítom nekik, hogy mi az igazi érték.

A szavak ott visszhangoztak bennem egész este. Otthon Zsófi sírva fakadt fürdés közben.

– Anya, miért nem szereti mama, ha játszunk?

Nem tudtam mit mondani. Próbáltam megnyugtatni őket, de éreztem: valami végleg megváltozott bennük.

Aznap este leültem Gáborral, a férjemmel beszélgetni.

– Gábor, ezt nem hagyhatjuk így. Anyukád túl messzire ment. A gyerekek félnek tőle.

Gábor sóhajtott. – Tudom, de ő mindig ilyen volt. Engem is így nevelt. Nézd meg, hova jutott: saját lakása van, megtakarítása…

– De milyen áron? – kérdeztem keserűen.

Másnap reggel felhívtam Ilonát.

– Szeretnék beszélni veled négyszemközt – mondtam határozottan.

A találkozón próbáltam elmagyarázni neki, hogy a spórolás jó dolog, de nem mehet a gyerekek lelki egészségének rovására.

– Judit, te elkényezteted őket! – vágott vissza Ilona. – Ha így folytatod, semmit sem fognak érteni az életből!

– Inkább legyenek boldogok és magabiztosak, mint féljenek attól, hogy elfogy a vécépapír! – mondtam ki végül remegő hangon.

Ilona megsértődött. Hónapokig alig beszéltünk. A családi ebédek feszültek lettek; Gábor próbált közvetíteni, de minden alkalommal újra fellángolt a vita.

Egyik este Marci odabújt hozzám.

– Anya, ugye nem kell többet mamánál aludni?

Összeszorult a szívem. Tudtam: döntenem kell. Megmondtam Gábornak, hogy amíg Ilona nem változtat a hozzáállásán, nem hagyom ott a gyerekeket nála.

Ezután Ilona egyszer csak megjelent nálunk egy tál süteménnyel. Leültünk beszélgetni. Hosszú percekig csak hallgattunk.

– Judit… talán tényleg túlzásba vittem – mondta végül halkan. – Csak féltem attól, hogy ők is olyan nehéz helyzetbe kerülnek majd egyszer, mint én fiatalon…

Megfogtam a kezét.

– Értem az aggodalmad. De nekik most szeretetre és biztonságra van szükségük.

Ilona bólintott. Nem lettünk hirtelen legjobb barátok, de legalább elindultunk egy úton.

Azóta is sokszor eszembe jut: vajon hol van az egészséges határ spórolás és boldogság között? Ti mit gondoltok? Hol húznátok meg a vonalat?