Az a nap, amikor elmentem: Boldogság a látszat mögött
– Már megint miért nem főztél rendesen, Anna? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben az anyja, Marika néni rosszallóan nézett rám a szemüvege fölött. A pörkölt illata keveredett a feszültséggel. Lili, a kislányom, csendben rajzolt az asztalnál, mintha nem hallaná a veszekedést, de tudtam, hogy mindent érzékel.
Belül ordítottam. Hányszor mondtam már el magamban: „Ez nem az én életem!” Mindenki azt hitte, hogy boldog vagyok. Szép ház Zuglóban, Gábornak jól menő autószerelő műhelye, Marika néni minden nap főzött ránk, Lili egészséges és okos. De én napról napra egyre jobban elvesztem önmagamat ebben a tökéletesnek tűnő világban.
Aznap este, amikor Gábor megint szóvá tette, hogy miért nem vagyok hálásabb azért, amit kapok – „Más nők örülnének ennek az életnek!” – valami eltört bennem. A fürdőszobában ültem a hideg kövön, és sírtam. Anyám hangja csengett a fejemben: „Anna, csak ne csinálj botrányt! A család az első!” De mi van akkor, ha ebben a családban én csak egy árnyék vagyok?
Másnap reggel Lili álmosan bújt hozzám. – Anya, miért sírsz mindig titokban? – kérdezte halkan. Megdermedtem. A gyerekek mindent éreznek. Nem akartam, hogy Lili azt tanulja meg: egy nőnek tűrnie kell.
Aznap délelőtt elmentem sétálni a Városligetbe. Néztem az embereket: fiatal párok nevetgéltek, idősek sakkoztak, egy anyuka futott babakocsival. Vajon ők boldogok? Vagy csak jobban el tudják rejteni a fájdalmukat?
Este leültem Gáborral beszélni. – Szeretnék dolgozni menni – mondtam halkan. – Szükségem van valamire, ami csak az enyém.
Gábor felnevetett. – Minek? Nem keresel annyit, mint én. Inkább foglalkozz Lilivel és anyámmal! – legyintett.
Marika néni is beszállt: – Anna drágám, egy asszonynak az a dolga, hogy otthon legyen. Hálás lehetnél!
Aznap éjjel nem aludtam. Elővettem egy régi naplómat. Leírtam mindent: a félelmeimet, az álmaimat, azt is, hogy mennyire szeretnék újra tanítani – hiszen magyar szakos diplomám volt, de sosem dolgozhattam benne igazán.
Egy hét múlva titokban jelentkeztem egy általános iskolába helyettesítő tanárnak. Felvettek. Amikor elmondtam Gábornak, kitört a vihar.
– Ha elmész dolgozni, ne számíts semmire! – ordította. – És Lilit sem viheted magaddal!
Sírtam. Könyörögtem neki: – Csak próbáljuk meg! Boldogabb leszek, ha dolgozhatok!
De ő hajthatatlan volt. Marika néni is csak olajat öntött a tűzre: – Ezért neveltelek fiam? Egy ilyen hálátlan nőért?
Aznap este összepakoltam Lili legfontosabb dolgait és elmentünk anyámhoz Újpestre. Anyám először csak nézett rám döbbenten.
– Anna… ezt jól átgondoltad? Egyedülálló anyának lenni nem könnyű! Mit fognak szólni a rokonok?
– Nem érdekel – mondtam sírva. – Inkább legyek szegény és boldogabb, mint gazdag árnyék.
A következő hetek pokoliak voltak. Gábor ügyvédet fogadott, harcolt Liliért. Marika néni minden ismerősnek elmondta: „Anna elhagyta a családját!” A Facebookon is mentek a találgatások: „Mi baja lehetett? Hiszen mindene megvolt!”
A bíróságon is megalázó volt minden perc. Az ügyvédem próbált bátorítani: – Anna, ha tényleg bántalmazott volna Gábor…
– Nem ütött meg soha – mondtam halkan –, de minden nap meghalt bennem valami.
Végül közös felügyeletet kaptunk Lili felett. Anyagilag nehéz volt: albérletbe költöztünk egy panelházba Káposztásmegyeren. Az első hónapokban alig volt pénzem kajára is. Lili sírt esténként: – Anya, mikor leszünk újra együtt apával?
Néha én is sírtam vele együtt. De amikor először mentem be tanítani egy negyedik osztályba, és láttam a gyerekek szemében az érdeklődést, valami új remény született bennem.
A kollégák segítettek: Böbe néni kölcsönadott egy régi mosógépet; János bácsi felajánlotta, hogy vigyáz Lilire délutánonként.
Lassan új barátokat szereztem. Egyik este meghívtak egy társasjáték estére. Ott ismertem meg Pétert, aki szintén egyedül nevelte a fiát.
– Nehéz? – kérdezte egyszer csendben.
– Néha úgy érzem, összeroppanok – vallottam be –, de legalább önmagam vagyok.
Péter csak bólintott: – Ez mindennél többet ér.
Évek teltek el. Lili már kamaszodik. Néha még mindig haragszik rám: – Miért nem maradtunk együtt apával? Miért kellett mindent felborítani?
Ilyenkor leülök mellé az ágyra és őszintén beszélek vele: – Azért döntöttem így, mert azt akartam, hogy te is lásd: lehet másképp élni. Hogy nem kell beletörődni abba, ami fáj.
A mai napig sokan ítélkeznek felettem: „Elvált nő… biztos önző volt!” De én már nem szégyellem magam.
Néha még mindig félek: vajon jó döntést hoztam? De amikor reggelente Lili rám mosolyog vagy amikor egy diák odajön hozzám az órám után és azt mondja: „Köszönöm tanárnő!”, érzem: végre élek.
Ti mit gondoltok? Megéri felrúgni mindent azért, hogy önmagunk lehessünk? Vagy tényleg jobb lett volna csendben tűrni és megfelelni mások elvárásainak?