Az a nap, amikor minden összeomlott: Amikor Mária látogatása mindent megváltoztatott

– Ne szaladj, Marci! – kiáltottam utána, miközben a konyhában épp a kávét öntöttem ki Máriának. A kisfiú azonban már eltűnt a nappali felé vezető folyosón, és csak a nevetése visszhangzott a lakásban. Mária fáradtan sóhajtott, majd leült az asztalhoz. – Egész nap ezt csinálja – mondta halkan. – Néha úgy érzem, sosem fogom tudni megfékezni.

Aztán hirtelen egy tompa puffanás hallatszott. A világ egy pillanatra megállt. Mária arca elsápadt, én pedig elejtettem a kávéskannát. – Marci! – kiáltottuk egyszerre, és rohantunk a nappaliba. Ott feküdt a földön, a dohányzóasztal mellett, kezét a fejéhez szorítva sírt. Vér szivárgott az ujjai között.

– Úristen, mi történt? – zokogta Mária, miközben letérdelt mellé. Én bénultan álltam, csak néztem a jelenetet, és nem tudtam mozdulni. Aztán valahonnan előtört belőlem az ösztön: előkaptam egy törölközőt, és próbáltam elállítani a vérzést. – Hívom a mentőket – mondtam remegő hangon.

A következő percek ködösek voltak. A mentősök kérdései, Mária kétségbeesett tekintete, Marci sírása mind összefolyt bennem. Csak annyit tudtam mondani: – Sajnálom… Sajnálom…

Aznap este egyedül maradtam a lakásban. A vérfoltokat próbáltam kisikálni a szőnyegből, de mintha minden egyes mozdulattal csak mélyebbre dörzsöltem volna a bűntudatot is magamba. Vajon miért nem figyeltem jobban? Miért nem zártam be a nappalit? Miért nem tettem el azt az üvegasztalt már régen?

Mária másnap sem hívott. Harmadnap sem. A közös csoportunkban is csend volt körülötte. Az anyukák suttogtak: „Hallottad, mi történt Zsuzsánál?” „Állítólag Marci feje beütődött…” „Szegény Mária…”

Egy hét telt el így. Végül én hívtam fel őt. – Hogy van Marci? – kérdeztem halkan.

– Most jöttünk haza a kórházból – válaszolta fáradt hangon. – Öt öltés lett… De inkább ne beszéljünk erről.

– Sajnálom… – kezdtem újra.

– Tudod, Zsuzsa… – szakította félbe –, én is hibás vagyok. De most nem tudok veled beszélni. Idő kell.

Letette. A telefon csörgése után csak ültem a kanapén, és néztem azt az átkozott üvegasztalt. Eszembe jutottak anyám szavai: „Egy gyerek mellett sosem lehet elég óvatos az ember.” Mindig azt hittem, túlzásba viszi az aggódást. Most már tudtam, mennyire igaza volt.

A férjem este későn ért haza. Megpróbáltam elmesélni neki mindent, de csak annyit mondott: – Nem te vagy az első, akivel ilyen történik. Ne marcangold magad.

De én nem tudtam nem marcangolni magam. Az éjszakák hosszúak voltak és álmatlanok. Minden egyes neszre összerezzentem, mintha újra hallanám azt a puffanást.

A következő héten az óvodában is furcsán néztek rám az anyukák. Egyikük sem szólt hozzám úgy igazán. Mintha valami láthatatlan fal emelkedett volna közém és a világ közé.

Egy este anyám átjött segíteni főzni. Megállt a nappali közepén, végignézett rajtam és halkan csak annyit mondott: – Zsuzsa, mind hibázunk néha. De ha nem bocsátasz meg magadnak, sosem lépsz tovább.

– És ha Mária sosem bocsát meg nekem? Ha örökre elveszítem őt? – kérdeztem sírva.

Anyám leült mellém és átölelt. – Az igazi barátság kibírja ezt is. De idő kell hozzá.

Eltelt egy hónap. Marci sebe begyógyult, de köztünk Máriával még mindig ott feszült valami kimondatlan fájdalom. Egyik délután váratlanul csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Mária állt ott Marcival.

– Bejöhetünk? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Leültünk a konyhában, mint régen.

– Tudod – kezdte Mária –, sokat gondolkodtam ezen az egészen. Hibáztattalak téged is, magamat is… De rájöttem valamire: Marci jól van. És én nem akarom elveszíteni azt az embert, aki mindig mellettem állt.

Először csak némán ültem ott, aztán mindketten sírva fakadtunk.

Azóta újra beszélünk, de már sosem lesz minden ugyanolyan könnyed köztünk. Mindketten hordozzuk ennek a napnak az emlékét.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg megbocsátható minden hiba? Vagy vannak sebek, amik örökre ott maradnak bennünk?