Az álomház, ami pokollá vált: Egy esküvői ajándék, amit nem bírt el a szerelmünk

– Miért nem tudsz végre örülni annak, amit kaptunk? – csattant fel Gábor hangja a nappaliban, miközben én a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A házban minden visszhangzott: a szavak, a lépteink, de leginkább a kimondatlan feszültség.

Az esküvőnk napján még mindenki irigyelte a szerencsénket. A szüleim – Édesanyám, Ilona és Apám, László – büszkén adták át a kulcsokat: „Ez a tiétek, hogy ne kelljen albérletben kezdenetek az életeteket.” Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel a gesztussal egy láthatatlan pórázt is kaptunk.

Az első hetekben minden csodálatosnak tűnt. A kertben reggeliztünk, esténként borozgattunk a teraszon. Gábor nevetése betöltötte a házat, én pedig boldogan rendezgettem a bútorokat. De aztán jöttek a hétköznapok. Anyám hetente háromszor beállított: „Kislányom, ezt így kell takarítani! Az ablakokat is lemostad már?” Apám minden hétvégén ellenőrizte a kazánt, és közben elmondta Gábornak, hogyan kellene szerinte vezetni egy háztartást.

Gábor egyre ingerültebb lett. „Ez nem is a mi otthonunk! Mindig úgy érzem, mintha vizsgáznom kellene!” – fakadt ki egy este. Próbáltam közvetíteni: „Tudod, hogy csak jót akarnak…” De belül én is feszültem. Minden mozdulatomat figyelték, minden döntésünket megkérdőjelezték.

A barátnőim – Zsófi és Réka – próbáltak lelket önteni belém: „Ne hagyd, hogy beleszóljanak! Ez a ti életetek!” De hogyan mondhattam volna nemet azoknak, akik mindent feláldoztak értem? Egyre gyakrabban éreztem magam csapdában.

A ház falai között lassan eltűnt a nevetés. Gábor később járt haza, én pedig egyre többször sírtam titokban. Egy este, amikor anyám ismét beállított váratlanul – „Hoztam egy kis levest, mert tudom, hogy nem főzöl rendesen!” –, Gábor felkapta a kabátját és szó nélkül elment otthonról. Aznap éjjel nem jött haza.

Másnap reggel üres volt az ágy. Csak egy cetli várt az asztalon: „Nem bírom tovább. Sajnálom.” Összetörtem. Napokig ki sem mozdultam a hálószobából. Anyám sírva hívogatott: „Mi történt? Miért nem szóltál?” De már nem tudtam beszélni vele. A ház minden sarka emlékeztetett arra, amit elvesztettem.

A depresszió lassan kúszott rám. Nem volt erőm dolgozni menni, barátokat fogadni vagy akár csak felkelni reggelente. Zsófi hozott nekem levest és meleg takarót: „Nem maradhatsz így örökké!” Egy nap végül elmentem pszichológushoz. Dr. Kovács Eszter türelmesen hallgatta végig a történetem: „Tudja, sokan érzik úgy, hogy az ajándék kötelezettség is egyben. De joga van saját életet élni.”

Hónapokba telt, mire újra ki mertem menni az utcára. A szüleimmel is le kellett ülnöm beszélgetni. Anyám zokogott: „Mi csak segíteni akartunk!” Apám csendben nézett maga elé: „Talán túlzásba vittük.”

A házat végül eladtam. Egy kis albérletbe költöztem Zuglóban. Először éreztem magam igazán szabadnak – még ha magányosnak is. Gáborral egyszer találkoztunk még egy kávézóban. Ő már mással volt, de azt mondta: „Talán ha hamarabb kiálltunk volna magunkért…”

Most itt ülök az ablakban, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg átok volt ez az ajándék? Vagy csak mi nem tudtuk kezelni a szeretet és az elvárások súlyát? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?