Az álomház kulcsai – Egy házasság határán
– Megint itt voltak, ugye? – kérdeztem halkan, miközben a cipőmet levettem az előszobában. Júlia nem nézett rám, csak a konyhapultot törölgette idegesen. A hűtő ajtaján újabb cetli: „Elfogyott a tej, vettünk helyette! Puszi: Anya és Apa.”
A gyomrom összeszorult. Ez már a harmadik alkalom volt ezen a héten, hogy Júlia szülei bejöttek a házunkba, amikor nem voltunk otthon. Nem szóltak előre, nem kértek engedélyt. Egyszerűen csak jöttek, mintha még mindig az ő lakásukban laknánk. Pedig ez az én álmom volt: egy saját ház Zuglóban, kerttel, ahol végre kettesben lehetünk. Évekig dolgoztam érte, túlóráztam, spóroltam minden forintot. És most úgy érzem, mintha valaki minden nap egy kicsit elvenne belőle.
– Miért adtad oda nekik a pótkulcsot? – kérdeztem végül, hangomban remegés. Júlia felsóhajtott.
– Szüleim csak segíteni akarnak. Tudod, mennyire aggódnak értem…
– De ez a MI otthonunk! – csattantam fel. – Nem érzem magam itthon, ha bármikor bejöhetnek! Nem érted?
Júlia szeme megtelt könnyel. – Nem akarok veszekedni…
A csend fojtogató volt. A falióra kattogása minden másodpercben emlékeztetett arra, hogy valami végleg megváltozott köztünk.
Aznap este nem aludtam jól. Forgolódtam az ágyban, miközben Júlia csendben sírdogált mellettem. Az emlékek visszakúsztak: az első találkozásom az anyósommal és apósommal, ahogy szigorúan méregettek, amikor először vittem haza Júliát egyetem után. Mindig is úgy éreztem, hogy sosem leszek elég jó nekik.
Másnap reggel korán keltem. A konyhában anyósom ült egy bögre kávéval.
– Jó reggelt, Zsolt! – mosolygott rám kedvesen. – Gondoltuk, elhozzuk a friss péksüteményt.
– Köszönöm – mondtam feszülten. – De legközelebb kérlek szóljatok előre.
Anyósom arca megrándult. – Csak segíteni akarunk nektek… Júlia még olyan fiatal…
– Júlia felnőtt nő – vágtam közbe. – És ez most már a mi otthonunk.
Aznap este leültem Júliával beszélgetni.
– Szeretlek – kezdtem halkan –, de nem bírom tovább ezt a helyzetet. Úgy érzem, mintha sosem nőhetnék fel igazán melletted. Mintha mindig csak vendég lennék a saját házamban.
Júlia sírva fakadt. – Nem tudom, hogyan mondjak nemet nekik… Mindig is ők döntöttek helyettem…
– Akkor most itt az idő változtatni – mondtam határozottan. – Különben elveszítelek.
A következő napokban feszültség uralkodott köztünk. Júlia próbált beszélni a szüleivel, de ők sértődötten reagáltak.
– Hogy képzeled ezt? – kérdezte az anyósa telefonon keresztül. – Mi csak jót akarunk!
Júlia remegő hangon válaszolt: – Anya, kérlek… Ez most már Zsolttal a mi életünk…
A szülei napokig nem jelentkeztek. A ház üresnek tűnt nélkülük, de végre fellélegezhettem. Egy este azonban váratlanul csöngettek. Az anyósom könnyes szemmel állt az ajtóban.
– Nem akarjuk elveszíteni a lányunkat… – suttogta.
– Nem is fogjátok – mondtam halkan –, de kérlek, tartsátok tiszteletben a határainkat.
Hosszú beszélgetés következett. Elmondtam nekik mindent: mennyire fontos nekem ez az otthon, mennyit dolgoztam érte, és mennyire szeretném, ha végre család lehetnénk – de nem három generációs összefonódásban, hanem mint férj és feleség.
Az anyósom végül visszaadta a pótkulcsot. Azóta ritkábban jönnek át, de amikor igen, előre szólnak és vendégként viselkednek.
Júliával sokat beszélgettünk erről az időszakról. Megtanultuk: néha fájdalmas döntéseket kell hozni ahhoz, hogy igazán önálló életet élhessünk.
Most már újra otthonomnak érzem ezt a házat. De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet egyszerre jó férjnek és jó vejnek lenni? Vagy választani kell? Ti mit gondoltok erről?