Az anyai szeretet ára: Egy magyar anya vallomása a magányról és csalódásról

– Miért nem hívsz fel soha, Zsófi? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonkagylót szorongattam. A vonal másik végén csend volt, csak a háttérben hallottam az unokám nevetését. – Anya, dolgozom, fáradt vagyok, majd hétvégén beszélünk – felelte végül a lányom, és már bontotta is a vonalat. Ott ültem a konyhában, a régi, kopott asztalnál, ahol annyi vacsorát készítettem nekik, és hirtelen rám szakadt a csönd.

Mindig azt hittem, ha mindent feladok értük, ha minden kívánságukat teljesítem, akkor majd szeretnek és szükségük lesz rám. De most, hatvanöt évesen, egyedül vagyok ebben a háromszobás panelban Újpesten. A férjem, Laci már öt éve meghalt. A temetésén még együtt sírtunk Zsófival és Gergővel, de azóta mintha minden megváltozott volna.

Emlékszem, amikor Zsófi tizennégy éves volt, és titokban cigarettázott az erkélyen. Észrevettem a füstszagot, de nem szóltam rá. Féltem, hogy eltávolodik tőlem. Inkább csendben kimostam a függönyt és reméltem, hogy majd magától abbahagyja. Gergővel is mindig engedékeny voltam. Amikor elvált az első feleségétől, nálam húzta meg magát hónapokig. Minden este meleg vacsorával vártam haza, pedig már akkor is fájtak az ízületeim.

Aztán jöttek az unokák. Zsófiék vidékre költöztek, Gergő Németországba ment dolgozni. Az ünnepeken mindig vártam őket – főztem töltött káposztát, bejglit sütöttem –, de egyre ritkábban jöttek. Karácsonykor is csak egy gyors videóhívás jutott nekem: „Boldog karácsonyt, mama!” – mondta Zsófi mosolyogva a képernyőn, de mögötte már bontogatta az ajándékokat a kis Bence.

Egyik este Gergő hívott fel: – Anya, ne haragudj, idén nem tudok hazajönni. Sokat dolgozom, meg hát drága is a repülőjegy… De majd küldök pénzt! – mondta gyorsan. Éreztem a hangján, hogy sietne már letenni. – Nem pénz kell nekem, fiam! Csak te… csak ti… – suttogtam bele a telefonba, de ő már nem hallotta.

A szomszédasszonyom, Marika néni gyakran átjön teázni. Ő is panaszkodik: „A lányom csak akkor keres, ha babysitter kell az unokára.” Néha együtt sírunk a konyhában. Mindketten azt hittük fiatalon, hogy az anyaság örök kötelék. Hogy ha mindent odaadunk magunkból, akkor majd öregkorunkra visszakapjuk azt a szeretetet.

De valahol elrontottuk? Túl sokat adtunk? Vagy épp túl keveset? Néha visszagondolok arra az estére, amikor Laci azt mondta: „Kati, ne hagyd magad! Néha mondj nemet is!” De én nem tudtam nemet mondani. Mindig féltem attól, hogy ha nem teljesítem minden kívánságukat, akkor majd nem szeretnek eléggé.

Egy vasárnap délután váratlanul becsöngetett Zsófi. Az unokám ott állt mellette: „Szia mama!” – kiáltotta Bence és a nyakamba ugrott. Zsófi fáradtnak tűnt. – Csak egy órára ugrottunk be – mondta gyorsan –, Bencével megyünk tovább az állatkertbe. Készítettem nekik palacsintát. Bence boldogan falta be, de Zsófi alig evett. Próbáltam beszélgetni vele: – Hogy vagy? Minden rendben otthon? – kérdeztem óvatosan.

– Anya, ne aggódj mindig! Felnőttek vagyunk már! – csattant fel ingerülten. Meglepődtem a hangján. – Csak szeretném tudni… hogy boldog vagy-e – suttogtam.

– Boldog vagyok! De néha úgy érzem, meg akarsz fojtani a gondoskodásoddal! – mondta Zsófi és lesütötte a szemét.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Vajon tényleg túl sok voltam nekik? Vajon el kellett volna engednem őket hamarabb? Vagy csak az idő változott meg körülöttünk?

Másnap reggel Marika néni újra átjött. – Tudod mit mondott nekem tegnap az unokám? Hogy túl sokat panaszkodom! Hát lehet ezt? – kérdezte könnyes szemmel.

– Talán mi is hibáztunk valahol… – mondtam halkan.

Azóta is minden nap várom a telefont. Néha csörög is: reklámhívás vagy téves szám. De még mindig reménykedem benne, hogy egyszer majd újra szükségük lesz rám.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon megérte mindaz az áldozat? Vajon tényleg csak ennyi jut egy anyának öregkorára? Vagy lehet még változtatni ezen?

„Ti mit gondoltok? Megéri mindent feladni a gyerekeinkért? Vagy inkább tanuljunk meg néha nemet mondani?”