Az anyai szív neheze: Hogyan bocsássak meg a fiamnak, aki elárulta a családját?
– Hogy nézhetsz a szemembe, Benedek? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalra támaszkodtam. A kezem ökölbe szorult, a szívem pedig úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Benedek ott állt velem szemben, a harmincas évei elején járó fiam, akit egykor mindenkinél jobban szerettem. Most mégis idegennek tűnt.
– Anya, kérlek… – kezdte, de félbeszakítottam.
– Ne kérj tőlem semmit! Öt éve történt, de mintha tegnap lett volna. Emlékszem, ahogy Natália zokogva állt az ajtóban az ikrekkel a karjában. Te pedig… te már akkor is Annával voltál! – A nevét is nehezemre esett kimondani. Anna. Az a nő, aki miatt széthullott a családunk.
Benedek lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy hibáztam. De már nem tudom visszacsinálni.
A konyha ablakán át láttam, ahogy Natália az udvaron játszik az ikrekkel. Az unokáim. Minden alkalommal, amikor rájuk nézek, összeszorul a torkom. Vajon érzik-e, hogy valami végleg elveszett? Vajon tudják-e, hogy az apjuk elárulta őket is?
Azóta sem tudtam megbocsátani Benedeknek. Minden vasárnap ebédnél ott ül Anna is, mintha ő lenne az új családtag. De nekem ő mindig csak az lesz, aki elvette tőlünk Benedeket. Aki miatt Natália magára maradt két pici babával. Aki miatt én is elvesztettem a fiamat.
Az első karácsony különösen fájt. Natália sírva hívott fel: „Marika néni, nem tudom, hogy bírom ki egyedül.” Én pedig csak annyit tudtam mondani: „Gyere át hozzánk.” De Benedek akkor már Annával volt valahol vidéken. Azóta is minden ünnep kettészakadt: egyik fele Natáliával és az unokákkal, másik fele Benedekkel és Annával. Soha nem vagyunk együtt.
A családunk széthullott. A testvérei sem értik meg Benedeket. Zsuzsi, a húga, egyszer azt mondta neki: „Te nem csak Natáliát hagytad el, hanem minket is.” Benedek csak némán bólintott.
Próbáltam beszélni vele erről. Egy este leültünk a nappaliban.
– Fiam, mondd el nekem őszintén: megérte?
– Anya… én szeretem Annát. De… néha álmodom Natáliával és az ikrekkel. Néha azt kívánom, bárcsak másképp döntöttem volna.
– Akkor miért nem próbáltad megmenteni? Miért nem gondoltál arra, hogy mit teszel velük? Vagy velünk?
– Féltem. Gyáva voltam. És Anna… Anna nem hagyott választást.
– Mindig van választás – mondtam halkan.
De Benedek már nem válaszolt.
Azóta is minden nap küzdök magammal. Próbálom elfogadni Annát, de nem megy. Próbálok mosolyogni az unokáim előtt, de belül sírok. Próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de érzem: soha nem lesz már úgy, mint régen.
A barátnőim azt mondják: „Marika, engedd el! A te életed is megy tovább.” De hogyan engedhetném el? Hogyan bocsáthatnék meg annak, aki mindent széttört?
Egy vasárnap délután Anna odajött hozzám a konyhában.
– Marika néni… tudom, hogy nehéz magának. De én tényleg szeretem Benedeket. És szeretném, ha egyszer elfogadna engem is.
Ránéztem. Fiatal volt, szép és bizonytalan. Láttam rajta a félelmet.
– Anna… lehet, hogy egyszer majd sikerül. De most még nem megy.
Ő bólintott és csendben visszament a nappaliba.
Azóta is minden nap ugyanaz a harc: harc magammal, harc Benedekkel, harc Annával – és harc azért, hogy legalább az unokáimnak boldog gyerekkora legyen.
Néha azon gondolkodom: vajon én vagyok túl szigorú? Vajon képes leszek valaha megbocsátani? Vagy örökre ott marad ez a seb a szívemben?
Mit gondoltok? Lehet egy anya szíve valaha újra teljes egy ilyen árulás után?