Az Anyám Árnyékában: Egy Élet a Kontroll Fogságában
– Már megint itt vagy? – kérdeztem fojtott hangon, miközben az ajtóban álltam, és néztem, ahogy anyám a konyhámban matat. A kulcsot, amit évekkel ezelőtt adtam neki vészhelyzetre, sosem adta vissza. Most is ott volt a kezében, mintha csak az övé lenne minden, ami az enyém.
– Hát ki más gondoskodna rólad, ha nem én? – válaszolta Erzsébet, és közben a hűtőm tartalmát vizsgálta. – Nézd meg, mit eszel! Ez nem élet egy fiatalembernek.
Gyerekkoromban azt hittem, minden anya ilyen. Hogy természetes, ha valaki mindent tudni akar rólad: mikor mész haza, kivel találkozol, mit tanulsz, mit eszel. De amikor tizenhat évesen először próbáltam elmenni egy házibuliba, és anyám utánam jött az utcán, hogy hazavigyen, rájöttem, hogy ez nem normális.
A barátaim mindig csodálkoztak: – Te tényleg nem dönthetsz semmiről? – kérdezte egyszer Gábor. Csak vállat vontam. Nem értették, milyen érzés minden este beszámolni arról, hogy mit csináltam, vagy hogy anyám rendszeresen átnézte az üzeneteimet.
A gimnázium után Budapestre költöztem egy kis albérletbe. Azt hittem, végre szabad leszek. De anyám minden hétvégén felhívott: – Jövök vasárnap, hozok egy kis levest. – Nem kérdezés volt ez, hanem bejelentés. És amikor egyszer nem voltam otthon, felhívott: – Hol vagy? Tudod te egyáltalán, mennyit aggódom érted?
Az évek teltek. Próbáltam párkapcsolatot kialakítani, de minden barátnőm menekült előle. – Az anyád túl sok – mondta egyszer Zsófi. – Nem tudok így veled lenni.
Aztán jött a fordulópont. Egyik este fáradtan értem haza a munkából. A lakásban főtt étel illata terjengett. Anyám ott ült a nappaliban, mintha csak hazajött volna a saját otthonába.
– Anyu, ezt nem csinálhatod! – mondtam remegő hangon. – Ez az én lakásom! Nem jöhetsz be csak úgy!
Erzsébet rám nézett azokkal a szürke szemeivel, amikben mindig ott volt valami keménység. – Hálátlan vagy – mondta csendesen. – Mindent érted tettem. Ha nem lennék itt, már rég elvesztél volna.
– Nem igaz! – kiáltottam rá. – Felnőtt vagyok! Jogom van eldönteni, mikor látlak!
– Felnőtt? – nevetett fel keserűen. – Egyedül sosem boldogulnál. Nézd meg magad! Még mindig ugyanaz a kisfiú vagy, aki fél a sötétben.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Minden önállósági próbálkozásomat semmibe vette. Azt akarta, hogy örökké gyerek maradjak mellette.
Aznap este először mondtam ki hangosan: – Add vissza a kulcsomat!
Csend lett. Anyám arca megkeményedett.
– Ha ezt akarod… – mondta végül halkan, és letette a kulcsot az asztalra. De ahogy elment, éreztem: valami végleg megváltozott köztünk.
A következő hetekben nem keresett. Üres volt nélküle a lakásom, de egyben felszabadító is. Próbáltam újraépíteni magam: főztem magamnak, találkoztam barátokkal, és először éreztem azt, hogy tényleg az enyém az életem.
De egy este csörgött a telefonom. Anyám volt az.
– Sajnálom… – mondta halkan. – Csak féltelek.
– Tudom – válaszoltam. – De nekem is szükségem van szabadságra.
Azóta ritkábban találkozunk. Néha hiányzik az állandó jelenléte, de tudom: csak így lehetünk mindketten boldogabbak.
Vajon hányan élnek még ma is ilyen láthatatlan láncok között? Meddig tartozunk felelősséggel a szüleinknek – és mikor jön el az idő, hogy végre önmagunk lehessünk?