Az anyósom dicsekszik a fia nemes válásával – de az igazság egészen más

– Te tényleg azt hiszed, hogy Gábor csak úgy mindent itt hagyott neked, mert olyan nagyvonalú? – kérdezte a barátnőm, Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál ültem és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A válásunk óta mindenki erről beszél. Margit, az ex-anyósom, minden szomszédnak, ismerősnek és még a piacon is azt meséli, hogy Gábor milyen hősiesen viselkedett: „A fiam mindent ott hagyott Évának! A házat, az autót, a bútorokat! Csak egy bőrönddel ment el!” – mondja fennhangon, mintha valami szent lenne.

De senki sem tudja, hogy mi történt valójában. Hogy Gábor nem azért ment el mindennel, mert olyan nagylelkű volt. Hanem mert már hónapok óta máshol élt – egy másik nőnél. Az utolsó veszekedésünk után – amikor a kislányunk, Lili sírva rohant be a szobájába – Gábor csak annyit mondott: „Nem bírom tovább ezt a cirkuszt. Elmegyek.”

– És most mit csinálsz? – kérdezte Zsuzsa halkan.

– Próbálom összeszedni magam. De amikor Margitot hallom a boltban, ahogy azt szajkózza, hogy Gábor milyen önzetlen volt… legszívesebben ordítanék.

A házasságunk már régóta haldoklott. Gábor egyre később járt haza, mindig fáradt volt vagy éppen ideges. Aztán egy este megtaláltam egy üzenetet a telefonján: „Várlak ma este is. Szeretlek.” Nem volt aláírva, de tudtam, hogy nem nekem szólt. Amikor rákérdeztem, tagadott mindent. „Csak egy kolléganő viccelődött!” – mondta. De onnantól kezdve minden megváltozott.

Margit viszont mindig az ő oldalán állt. „Éva, te túl sokat vársz el tőle! Egy férfi nem szereti a veszekedést!” – mondta egyszer, amikor panaszkodtam neki. Soha nem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok. Csak Gábort sajnálta.

A válás előtt Gábor már hónapok óta egy albérletben lakott – pontosabban a szeretőjénél, Anitánál. A közös házunkban csak néha jelent meg, hogy elvigye Lilit iskolába vagy elhozza a postát. Egyik este bejött a lakásba, szó nélkül összepakolta a ruháit egy bőröndbe, és annyit mondott: „Majd megbeszéljük az ügyvédnél.” Nem volt semmi nagyvonalúság benne. Egyszerűen már nem volt rá szüksége semmire abból az életből.

A tárgyaláson Margit végig ott ült mögötte. Amikor az ügyvédem felolvasta a vagyonmegosztási javaslatot – miszerint én kapom a házat és az autót –, Margit felháborodva suttogott: „Ez rablás!” De Gábornak mindegy volt. Már rég máshol járt az esze.

A legfájdalmasabb az volt, amikor Lili megkérdezte tőlem: „Anya, apa tényleg azért ment el, mert te rossz voltál vele?” Mit mondhattam volna? Hogy nem én voltam a hibás? Hogy apa már régóta mást szeret? Nem akartam elvenni tőle az apját.

A válás után Margit még jobban belelendült a történetmesélésbe. A szomszédok sajnálkozva néztek rám: „Milyen szerencsés vagy, Éva! Gábor mindent rád hagyott!” De senki sem kérdezte meg, hogy mennyit sírtam éjszakánként. Hogy mennyire féltem attól, hogyan fogom egyedül eltartani Lilit. Hogy mennyire fájt látni Gábort Anitával kézen fogva a városban.

Egy nap Margit becsöngetett hozzánk. Lili éppen leckét írt a szobájában.

– Éva, beszélnünk kellene – mondta Margit hidegen.

– Miről?

– Arról, hogy Gábor mennyire szenved mostanában. Anita nem olyan nő, mint te voltál. Talán… talán vissza kellene fogadnod őt.

Elnevettem magam – de inkább sírni lett volna kedvem.

– Margit néni, Gábor már döntött. És én is. Nem akarom vissza.

Margit sértetten távozott. Másnap már azt mesélte mindenkinek: „Éva nem hajlandó megbocsátani! Pedig Gábor mindent megtett érte!”

Azóta eltelt két év. Lili lassan megszokta az új életünket. Én is újra dolgozni kezdtem egy könyvelőirodában. Néha még mindig hallom Margit hangját a boltban vagy a buszon: „A fiam milyen nemes ember!” Már nem fáj annyira – inkább csak szomorú vagyok miatta.

De vajon miért hiszik el az emberek mindig azt a történetet, amit hangosabban mondanak? Miért nem kérdezi meg senki az igazságot attól is, aki csendben marad?

Ti mit gondoltok? Tényleg hős az, aki csak azért hagy mindent maga mögött, mert már máshol van az élete? Vagy csak könnyebb így kimagyarázni a hibákat?