Az anyósom pénzt ad a sógornőmnek, nekünk meg csak ételt – igazságos ez?
– Zsuzsa, hozzad már azt a gereblyét, nem látod, hogy mennyi még a munka? – kiáltott rám anyósom, miközben a kert végében hajlongtam a paradicsompalánták között. A nap már magasan járt, izzadtam, a hátam sajgott, de próbáltam nem mutatni. A férjem, Gábor a fészer mellett szerelte a locsolót, mintha semmit sem hallana.
Minden hétvégén kijárunk Gábor szüleihez, hogy segítsünk a ház körül. Ez már évek óta így megy, mióta összeházasodtunk. Eleinte nem bántam – friss levegő, mozgás, család. De mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy valami nincs rendben. Főleg mióta megtudtam, hogy a sógornőm, Erika – aki soha nem jön ki segíteni, sőt még telefonon is alig jelentkezik – rendszeresen kap pénzt az anyósomtól. Mi pedig csak egy-egy tál levest vagy süteményt viszünk haza.
Egyik este, amikor már mindenki bent vacsorázott, és én még az asztalt törölgettem, meghallottam, ahogy anyósom halkan Erkával beszél telefonon:
– Persze kislányom, átutalom holnap azt a húszezrest. Tudom, hogy nehéz mostanában…
A szívem összeszorult. Mi is nehezen élünk Gáborral. Két gyerek mellett minden forint számít. Mégsem kértem soha semmit – úgy gondoltam, a segítség természetes. De most először éreztem azt, hogy kihasználnak.
Másnap reggel Gábornak is elmondtam:
– Te tudtad, hogy anyukád pénzt ad Erikának?
Gábor vállat vont:
– Biztos szüksége van rá. Mi meg kapunk főtt ételt meg zöldséget.
– De mi minden hétvégén kijárunk ide dolgozni! Erika meg csak ül otthon Pesten és várja az utalást!
Gábor arca elkomorult:
– Ne kezdjük ezt már megint…
De én nem tudtam abbahagyni. Egész nap ezen járt az agyam. Amikor délután Erika is megérkezett – természetesen csak ebédre –, próbáltam vele beszélgetni.
– Szia Erika! Rég láttalak itt a kertben…
Ő csak nevetett:
– Tudod, mennyi dolgom van a munkahelyen! Meg hát… nem vagyok egy kertész típus.
Anyósom közbevágott:
– Hagyd csak Zsuzsa, Erikának most nehéz időszaka van.
Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Miért van az, hogy aki nem segít semmit, azt pénzzel támogatják? Miért nekünk kell mindig mindent elviselni?
Aznap este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, túl érzékeny vagyok. Szerinte az anyja azt csinál a pénzével, amit akar.
– De miért nem lehet igazságosan osztani? – kérdeztem sírva. – Miért kell nekünk mindig csak adni?
Gábor csak hallgatott.
A következő hétvégén már nem akartam menni. Fáradt voltam testileg-lelkileg. De Gábor könyörgött:
– Anyámék számítanak ránk…
Végül beadtam a derekam. De amikor odaértünk, anyósom úgy tett, mintha minden rendben lenne. Erika ismét csak ebédre jött ki, és amikor szóba hoztam a segítséget, anyósom rám förmedt:
– Zsuzsa, te mindig csak panaszkodsz! Nem tudsz örülni annak, amid van?
A könnyeim visszafojtottam. Aznap este Gáborral csendben utaztunk haza. A gyerekek hátul aludtak az autóban.
Otthon leültem az ágy szélére és magamba roskadtam. Vajon tényleg én vagyok az önző? Túl sokat várok el? Vagy csak szeretném érezni, hogy megbecsülnek?
Másnap reggel Gábor odajött hozzám.
– Sajnálom – mondta halkan. – Igazad van. Beszélek anyámmal.
Nem tudom, hogy változik-e valami. De azt tudom: nem akarok többé csendben tűrni.
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet elviselni az igazságtalanságot egy családban?