Az éjszaka, amikor elvesztettem és visszakaptam Zsófit: Egy anya vallomása félelemről, reményről és családi sebekről

– Zsófi, ébredj, kérlek! – suttogtam kétségbeesetten, miközben a karjaimban tartottam a pici testét. A szobában csak a régi falióra kattogása hallatszott, meg a saját zihálásom. A férjem, Gábor, az ágy szélén ült, arcát a tenyerébe temette. Azt hittem, soha nem fogok ilyen félelmet érezni.

Aznap este minden olyan átlagosnak indult. Zsófi aludt, mi Gáborral csendben vacsoráztunk. Az utóbbi hónapokban sokat veszekedtünk – anyagi gondok, fáradtság, az anyósom állandó beszólásai –, de aznap este béke volt. Legalábbis azt hittem.

Aztán egyszer csak meghallottam azt a furcsa hangot. Mintha valaki halkan sírna. Odasiettem a kiságyhoz, és láttam, hogy Zsófi arca szürkébe fordul. Felkaptam, rázni kezdtem óvatosan, de nem reagált. – Gábor! – kiáltottam. – Hívd a mentőket! –

A következő percek ködösek. Gábor remegő kézzel tárcsázott, én közben próbáltam lélegeztetni Zsófit, ahogy annak idején a védőnő mutatta. A mentősök örökkévalóságnak tűnő tíz perc múlva érkeztek meg. Addigra már úgy éreztem, meghalok a félelemtől.

A kórházban órákig várakoztunk. Gábor némán bámulta a padlót, én pedig csak imádkoztam magamban: „Istenem, ne vedd el tőlem!” Közben eszembe jutottak anyám szavai: „A sors mindig visszaveszi azt, amit túl könnyen ad.” Gyerekkoromban is sokszor hallottam ezt tőle, amikor apám elhagyott minket.

Végül kijött egy fiatal doktornő: – Sikerült újraéleszteniük. Most stabil az állapota, de megfigyelés alatt tartjuk. – Akkor törtem össze igazán. A megkönnyebbülés és a bűntudat egyszerre szakadt rám. Miért nem vettem észre előbb? Miért nem voltam jobb anya?

Gábor odalépett hozzám, átölelt, de éreztem rajta a feszültséget. Az utóbbi időben egyre távolabb kerültünk egymástól. A veszekedéseink mindig ugyanarról szóltak: ő szerintem túl sokat dolgozik, én szerinte túl sokat aggódom. Most viszont mindketten csendben sírtunk.

Az éjszaka folyamán anyám is bejött hozzánk a kórházba. – Látod, mondtam én, hogy túl fiatal vagy még ehhez az egészhez – jegyezte meg halkan. Mindig is úgy éreztem, hogy sosem vagyok elég jó neki. Most is csak azt látta bennem, amit ő maga sem tudott feldolgozni: a saját kudarcát.

– Anya, most nem erre van szükségem – mondtam fáradtan.
– Akkor mire? Hogy sajnáljalak? Az élet ilyen – válaszolta vállat vonva.

Gábor közben kiment telefonálni. Egyedül maradtam anyámmal és a gondolataimmal. Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak az élet kegyetlen?

Reggelre Zsófi állapota javult. Amikor végre bemehettem hozzá az intenzív osztályra, apró keze mozdult egyet felém. Sírtam és nevettem egyszerre.

Hazafelé menet Gábor megfogta a kezemet az autóban.
– Sajnálom, hogy mostanában annyira elhidegültünk egymástól – mondta halkan.
– Én is sajnálom – válaszoltam.
– Nem akarom elveszíteni se téged, se Zsófit.
– Én sem.

Otthon újra kezdődtek a mindennapok. De minden más lett. Minden sírásra összerezzentem, minden percet félelemmel éltem meg. Anyám továbbra is kritizált: „Bezzeg én egyedül neveltelek fel téged!” Gábor pedig próbált többet otthon lenni, de láttam rajta: fél attól, hogy újra megtörténik.

Egy este leültem anyámmal teázni.
– Miért vagy mindig ilyen kemény velem? – kérdeztem tőle.
– Mert tudom, milyen az élet. Ha nem vagy erős, összetörsz – felelte.
– De én már rég összetörtem – mondtam halkan.

Aznap este először ölelt át úgy igazán anyám gyerekkorom óta. Talán ő is félt attól, hogy elveszíthet engem vagy Zsófit.

Most már tudom: nem lehet mindent irányítani az életben. Néha csak annyit tehetünk, hogy szeretünk és remélünk.

Vajon képesek vagyunk valaha megbocsátani a sorsnak? Ti hogyan dolgoztatok fel hasonló veszteséget vagy félelmet? Várom a gondolataitokat.