Az elengedés ára – Egy anya és lánya harca a múlt árnyékaival

– Nem érdekel, hogy mit érzel, Zsófi! – csattant fel anyám hangja, ahogy a konyhaasztalnál ültem vele szemben. – Az a kötelességed, hogy segíts nekem. Az élet így működik.

A szavaiba éles penge vágott. Nem is maga a kérés fájt, hanem az a természetesség, ahogy kimondta: mintha minden, ami köztünk történt, semmissé vált volna attól, hogy ő most idős és gyenge. A kezem ökölbe szorult az asztalon. Gyerekkoromban is mindig így volt: ő parancsolt, én pedig próbáltam megfelelni. De sosem volt elég.

– Anyu, nem lehet csak úgy… – kezdtem halkan, de félbeszakított.

– Ne kezd már megint! – legyintett türelmetlenül. – Én vagyok az anyád. Ez mindent felülír.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam volna neki gyerekként: „Szeress engem!” De ő csak a maga világában élt, hidegen és távolságtartóan. Apám korán meghalt, és onnantól mintha minden érzelem kihalt volna belőle. A házban mindig csend volt, csak a rádió szólt halkan a konyhában, miközben ő főzött vagy mosogatott. Soha nem ölelt meg, soha nem mondta, hogy büszke rám.

Most pedig itt ül velem szemben, és úgy beszél velem, mintha egy idegen lennék, akinek kötelességei vannak felé.

– Zsófi, ne bámulj már így! – szólt rám ingerülten. – Nem vagyok már fiatal. Ki fog bevásárolni nekem? Ki visz el az orvoshoz? A testvéred Pécsen él, te vagy itt Budapesten.

A testvérem, Gábor… Ő mindig is anyu kedvence volt. Mindig azt mondta rá: „Az én fiam okos, ügyes, rá mindig számíthatok.” Én csak a lány voltam, aki túl érzékeny, túl sokat kérdez, túl sokat sír.

– Miért nem kéred meg Gábort? – kérdeztem halkan.

– Mert ő dolgozik! Neked úgyis csak ez a részmunkaidős állásod van – vágta rá. – Ráérsz.

A torkomban gombóc nőtt. Igen, részmunkaidőben dolgozom egy könyvesboltban. Nem lett belőlem orvos vagy ügyvéd, mint ahogy szerette volna. De sosem mondta ki nyíltan – csak éreztette minden mozdulatával.

– Tudod mit? – szólaltam meg végül remegő hangon. – Segítek neked. De legalább egyszer mondd ki: sajnálod azt, ahogy bántál velem.

Anyám arca megkeményedett. A szeme hideg lett, mint egy téli reggel.

– Nincs miért bocsánatot kérnem – mondta halkan. – Mindenki azt kapja az élettől, amit megérdemel.

Felálltam az asztaltól. A lábam remegett. Hirtelen újra kislánynak éreztem magam: annak a gyereknek, aki sírva bújt a takaró alá esténként, mert nem értette, miért nem szereti az anyja.

– Akkor ezt most hogy gondolod? – kérdeztem dacosan. – Hogy mindent elfelejtek csak azért, mert öreg lettél?

– Az idő mindent begyógyít – felelte fáradtan. – Ne rágódj a múlton.

De én nem tudtam nem rágódni rajta. Minden nap ott motoszkált bennem: vajon tényleg ennyit érek? Vajon tényleg csak annyi vagyok neki, mint egy házvezetőnő?

A következő hetekben mégis segítettem neki. Bevásároltam, elvittem orvoshoz, főztem rá. De minden alkalommal, amikor beléptem a lakásába – abba a régi panelba Kőbányán –, rám nehezedett a múlt súlya. A falakon ugyanazok a régi képek lógtak: Gábor ballagása, anyu fiatalkori portréja… rólam egyetlen kép sem volt kint.

Egyik este főzés közben kiborultam.

– Anyu! Miért nincs rólam egyetlen kép sem kint? – kérdeztem sírós hangon.

Felnézett a tévéből.

– Nem vettem észre – mondta vállat vonva. – Gábor küldött képeket magáról meg a családjáról. Te sosem küldtél semmit.

– De hát te sosem kérted! – tört ki belőlem a fájdalom.

– Mindig mindent tőlem vársz… – sóhajtott fel.

Ott álltam a konyhában, kezemben egy fazék lecsóval, és úgy éreztem magam, mint egy statiszta valaki más életében.

Aztán egy nap Gábor felhívott.

– Zsófi, anyu panaszkodott rád – mondta feszülten. – Azt mondja, nem vagy elég türelmes vele.

Elnevettem magam keserűen.

– Tudod mit? Próbálj meg te hetente háromszor ott lenni mellette! Próbálj meg úgy segíteni valakinek, aki sosem adott neked szeretetet!

Csend lett a vonalban.

– Sajnálom… – mondta végül Gábor halkan. – Tudom, hogy nehéz lehet neked.

De ő mindig is kívülálló volt ebben a történetben. Neki megadatott az anyai szeretet – nekem nem.

Egy este hazafelé sétáltam a sötét utcán. Az ablakokban fények égtek; családok vacsoráztak együtt, nevetés hallatszott ki néha az utcára is. Én pedig azon gondolkodtam: vajon képes vagyok-e valaha megbocsátani anyámnak? Vagy örökre cipelem magamban ezt a hiányt?

Talán sosem kapom meg tőle azt az elismerést vagy szeretetet, amire vágytam. De vajon ettől még kötelességem segíteni neki? Vagy jogom van végre önmagamat választani?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet-e valaha igazán elengedni azt a fájdalmat, amit egy szülő okozott?”