„Az én házamban csak egy okból lakhatsz: mert én szültelek!” – Egy anya és lánya harca a múlt árnyékaival
– Nem akarom, hogy itt maradj! – kiáltottam, miközben a kulcsot szorongattam a kezemben. A nappali sarkában állt, a bőröndje ott hevert a lábánál. Anyám csak nézett rám, mintha nem értené, miért mondom ezt. De pontosan tudta. Mindketten tudtuk.
Tizenegy éves voltam, amikor először éreztem azt az ürességet, amit csak egy elhagyott gyerek ismerhet. Anyám, Katalin, akkoriban egyedül nevelt, de aztán megismerkedett Lajossal. Egyik este leültetett a konyhaasztalhoz.
– Zsófi, Lajos bácsi szeretné, ha csak ketten élnénk együtt. Tudod, ő nem szereti a gyerekeket…
Azt hittem, rosszul hallok. A saját anyám mondja ezt nekem? Aztán másnap már csomagolt is. Elvitt a nagymamámhoz, Marikához, aki mindig szigorú volt velem, de legalább törődött velem. Anyám csak annyit mondott búcsúzóul:
– Majd meglátogatlak.
De nem jött. Hónapokig semmi hír. A nagymama nyugdíjából éltünk, néha alig volt mit enni. Anyám nem segített – se pénzzel, se szeretettel. Csak Lajos érdekelte.
A nagymama sosem rejtette véka alá a véleményét:
– Az anyád mindig is önző volt. De te más vagy, Zsófi! Erős vagy!
Én viszont minden este sírtam. Hiányzott az anyám illata, a hangja, még a veszekedéseink is. De ő nem jött vissza értem.
Az évek teltek. Tizennyolc lettem, dolgozni kezdtem egy pékségben. A nagymama beteg lett, én ápoltam. Amikor meghalt, teljesen egyedül maradtam. Anyám akkor sem keresett.
Aztán egyszer csak megjelent. Egy őszi délután csengetett be hozzám – Lajos meghalt, ő pedig egyedül maradt. Nem volt hova mennie.
– Zsófikám… – kezdte sírva –, nincs senkim rajtad kívül.
A haragom forrt bennem.
– Most jutok eszedbe? Amikor már nincs más?
– Tudom, hibáztam… De te vagy a lányom! – könyörgött.
Napokig gondolkodtam. A barátnőm, Eszter azt mondta:
– Ha beengeded, újra kihasznál majd. Gondolj magadra!
De bennem ott volt a kislány, aki mindig az anyját várta.
Végül beengedtem. De minden nap feszültség volt köztünk. Anyám mindent kritizált: hogyan főzök, hogyan nevelem a kisfiamat, Mátét.
– Az én időmben nem így csináltuk! – mondta folyton.
Egy este kiborultam:
– Miért most akarsz anya lenni? Hol voltál, amikor igazán szükségem lett volna rád?
– Nem érted… Lajos mindent elvárt tőlem… Féltem egyedül maradni…
– És én? Engem miért hagytál magamra?
Sírtunk mindketten. De nem lett könnyebb.
Aztán egy nap azt mondta:
– Zsófi, jogom van itt lakni! Én szültelek!
Ez volt az utolsó csepp. Úgy éreztem, megfulladok ebben a házban.
Most itt ülök a sötétben, hallgatom az anyám halk zokogását a másik szobából. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre cipelni fogom ezt a terhet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?