Az esküvő árnyékában – Egy hívás mindent megváltoztat

– Miért most kell ennek történnie? – morogtam magamban, miközben Anna épp a kedvenc dalát játszotta le a telefonján. A kávézóban mindenki nevetett, beszélgetett, de én csak a telefonom kijelzőjét bámultam. „Anya” – villogott rajta. Felvettem.

– Szia, anya, minden rendben? – kérdeztem, de már a hangjából éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Zoltán… kérlek… gyere be a kórházba… hozd el a biztosítási papírokat… – suttogta Márta, mintha minden szó fájna neki.

Anna aggódva nézett rám. – Mi történt?

– Nem tudom, de mennem kell – mondtam, és már fel is kaptam a kabátomat. Anna utánam szólt:

– Várj! Elkísérlek!

– Nem, inkább maradj itt. Ez most családi ügy.

A kórház folyosója mindig ugyanazt a szagot árasztotta: fertőtlenítő és félelem. Anyám szobájába lépve azonnal megéreztem a feszültséget. Ott ült az ágyon, sápadtan, mintha éveket öregedett volna az elmúlt napokban.

– Itt vagyok, anya. Mi történt?

– Zoltán… – kezdte remegő hangon –, nem akartalak ezzel terhelni az esküvő előtt… de muszáj elmondanom valamit.

Letettem a papírokat az asztalra, és leültem mellé. – Miről van szó?

– Az orvosok… találtak valamit… – könnyek csillogtak a szemében –, rákos vagyok.

Egy pillanatra megállt bennem az idő. Az esküvői tervek, a boldogság, minden eltörpült. Csak anyám volt és én.

– Mióta tudod? – kérdeztem halkan.

– Két hónapja. De nem akartam elrontani az örömödet. Azt hittem, majd elmúlik… vagy legalábbis nem lesz ilyen gyors.

Dühös voltam. Nem rá, hanem magamra. Hogy nem vettem észre semmit. Hogy annyira lefoglalt az esküvő szervezése, hogy nem láttam az árulkodó jeleket.

– Miért nem szóltál előbb? – fakadtam ki.

– Mert azt akartam, hogy boldog légy. Hogy ne aggódj miattam. Az apád is így csinálta… mindig mindent magába fojtott.

A nevétől összeszorult a gyomrom. Apám tíz éve halt meg, szintén rákban. Akkor is későn vettük észre.

– És most? Mit mondtak az orvosok?

– Műteni kellene… de nincs rá pénzem. A biztosítás csak részben fedezi.

A kezem ökölbe szorult. Magyarországon élünk, ahol minden papírmunka egy rémálom, ahol az egészségügy egyre rosszabb helyzetben van. Tudtam, hogy anyám nem túloz.

– Megoldjuk – mondtam határozottan. – Bármit megteszek érted.

Aznap este Annával ültem a konyhában. Ő csendben hallgatta végig a történteket.

– Elhalasztjuk az esküvőt – jelentettem ki.

Anna megrázta a fejét. – Nem kell elhalasztani. Megoldjuk együtt. De tudnod kell valamit… – habozott egy pillanatig –, anyukád keresett engem is pár napja.

– Mit mondott?

– Azt kérte, vigyázzak rád. Hogy ne hagyjalak magadra, ha bármi történik vele.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: anyám már régóta készült erre a beszélgetésre. Csak én nem akartam észrevenni.

A következő hetekben minden erőmmel azon voltam, hogy pénzt szerezzek a műtétre. Felhívtam régi barátokat, kölcsönkértem rokonoktól, még a főnökömtől is segítséget kértem. Mindenki azt mondta: „Zoltán, te mindig segítettél másokon, most mi segítünk neked.” Ez adott erőt.

A családban azonban nem mindenki állt mellém. Az öcsém, Gergő, aki évek óta külföldön él Németországban, csak annyit írt vissza: „Sajnálom, de most nem tudok segíteni.” Dühös voltam rá is, de tudtam: mindenkinek megvan a maga keresztje.

A műtét napján Annával együtt vártunk a kórházi folyosón. A percek óráknak tűntek. Végül kijött az orvos.

– Sikerült eltávolítani a daganatot – mondta –, de még hosszú út áll előttünk.

Anyám hetekig lábadozott. Minden nap bementem hozzá, vittem neki levest, újságot, vagy csak csendben ültem mellette és fogtam a kezét.

Egyik este megszorította a kezemet.

– Zoltán… köszönöm. Tudom, hogy sokat kértem tőled… De most már csak azt szeretném látni, hogy boldog vagy Annával.

Nehéz volt visszatartani a könnyeimet.

Az esküvőt végül két hónappal később tartottuk meg egy kis vidéki templomban. Anyám ott ült az első sorban, mosolygott és tapsolt. Tudtam: ezért érdemes volt küzdeni.

De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon miért csak akkor vesszük észre igazán egymást, amikor már majdnem késő? Miért kell mindig valami tragédiának történnie ahhoz, hogy kimondjuk: szeretlek?