Az öcsém új felesége mindent felforgatott – Egy hűséges férj vallomása

– Mit keresel itt ilyen korán, András? – kérdezte Éva, a feleségem, miközben a konyhában a kávét kavargatta. A hangja fáradt volt, mint minden reggel mostanában. Nem tudtam neki megmondani, hogy egész éjjel nem aludtam, mert Dóra arcát láttam magam előtt. Az öcsém új felesége. A nő, aki miatt most minden összezavarodott bennem.

A múlt vasárnapi családi ebéd óta nem találom a helyem. Ott ültünk mindannyian anyám lakásában: anyu, apu, az öcsém, Gábor, és persze Dóra. Éva mellettem ült, de én csak Dórát figyeltem. A nevetése, ahogy a haját hátradobta, ahogy rám nézett – mintha csak nekem mosolygott volna. Azóta minden percben ő jár a fejemben.

– András, kérlek, ne felejtsd el elhozni a gyerekeket az edzésről! – szólt rám Éva, miközben elindult dolgozni. Bólintottam, de gondolatban már máshol jártam. Vajon Dóra is gondol rám? Vagy csak én vagyok ilyen bolond?

Aznap délután Gábor felhívott.
– Szia tesó! Dóra szeretné jobban megismerni a családot. Nincs kedvetek átjönni vacsorára pénteken?

A szívem kihagyott egy ütemet.
– Persze, örömmel – válaszoltam túl gyorsan.

Éva örült a meghívásnak. Ő mindig szerette az öcsémet és kíváncsi volt az új sógornőjére. Én viszont rettegtem attól az estétől.

Pénteken egész nap ideges voltam. A gyerekek viháncoltak az autóban, Éva vidáman beszélgetett velük, én pedig csak Dórára tudtam gondolni. Amikor beléptünk Gáborék lakásába, Dóra egyből odalépett hozzám.
– Szia András! Örülök, hogy eljöttetek! – mondta, és megölelt. A karja körém fonódott egy pillanatra – túl hosszúra ahhoz képest, hogy csak üdvözlés legyen.

A vacsora alatt Dóra folyton engem nézett. Néha úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk a szobában. Gábor boldogan mesélt a munkájáról, Éva a gyerekekről beszélgetett Dórával, de én csak figyeltem őt: ahogy a poharat tartja, ahogy mosolyog.

Az este végén Dóra kikísért minket az ajtóig.
– Remélem, hamarosan újra találkozunk – suttogta halkan.
A hangja megremegtette bennem valamit. Aznap éjjel Éva hozzám bújt az ágyban, de én csak Dórára tudtam gondolni.

A következő hetekben egyre gyakrabban találkoztunk családi programokon. Egy alkalommal Dóra és én kettesben maradtunk a konyhában.
– András… – kezdte halkan –, te is érzed ezt? Vagy csak én vagyok ilyen bolond?

A szívem hevesen vert.
– Nem vagy bolond – suttogtam vissza.

Aznap este először csókoltuk meg egymást. Tudtam, hogy amit teszek, helytelen. Hűséges férj voltam tizenöt évig. Szerettem Évát, vagy legalábbis azt hittem. De Dóra mellett minden más lett: izgalmasabb, veszélyesebb.

A bűntudat lassan felemésztett. Otthon egyre távolabb kerültem Évától. Ő próbált közeledni hozzám, de én mindig találtam valami kifogást: munka, fáradtság, fejfájás.

Egy este Éva sírva fakadt.
– Mi történt velünk, András? Már nem is beszélgetünk… Mintha nem is lennél itt!

Nem tudtam mit mondani neki. Csak ültem némán és bámultam magam elé.

Közben Dórával titokban találkozgattunk. Egy parkolóban csókolóztunk az autóban, vagy sétáltunk a Margitszigeten úgy, hogy senki ne lássa. Mindketten tudtuk: amit teszünk, tönkreteheti a családunkat.

Egy nap Gábor váratlanul beállított hozzánk.
– András, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte komoran.
Kimentünk az erkélyre.
– Van valami közted és Dóra között? – kérdezte halkan.

Megdermedtem. Hazudni akartam, de nem ment.
– Sajnálom… – mondtam végül.
Gábor arca eltorzult a dühtől és fájdalomtól.
– Hogy tehetted ezt velem? A saját testvéremmel?

Aznap este Éva is mindent megtudott. Gábor felhívta és elmondta neki az igazat. Éva zokogott.
– Miért? Nem voltam elég jó neked? Nem szerettél?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán és néztem, ahogy minden széthullik körülöttem: a házasságom, a testvérem bizalma, az egész családunk.

Most itt ülök egy albérletben egyedül. Néha találkozom Dórával titokban – de már semmi sem olyan, mint régen. Gábor soha többé nem beszélt velem. Éva beadta a válópert. A gyerekekkel csak hétvégente találkozom.

Minden éjjel azon gondolkodom: megérte? El lehet felejteni azt a sok évet egy pillanatnyi szenvedélyért? Vagy örökre bűnhődnöm kell azért, amit tettem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet jóvátenni?