Az önzetlenség ára: „Én tartottam el a családomat, mégis én lettem a bűnbak”

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, a kezem remegett a fáradtságtól és a megalázottságtól. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is tudták volna, hogy valami végérvényesen megváltozott. Anyám csak rám nézett, szeme hideg volt, mint a novemberi eső. – Nem értem, miért kell mindig neked panaszkodnod, Zsuzsa. Másnak is vannak gondjai.

Gyerekkorom óta én voltam a család támasza. Apám korán meghalt, anyám egyedül maradt három gyerekkel: velem, a bátyámmal, Gáborral és a húgommal, Katával. Mindig azt mondta: „Zsuzsa, te vagy az erős, rád mindig számíthatok.” Tizenhat évesen már dolgoztam suli mellett, hogy legyen pénz a villanyszámlára. Gábor mindig bajba keveredett – egyszer egy biciklit lopott, máskor verekedésbe keveredett a kocsmában. Kata csendes volt, de folyton panaszkodott: „Miért nekem kell mosogatni? Miért nem megyek inkább bulizni?”

Az évek teltek, én pedig egyre többet dolgoztam. Először egy pékségben hajnalban, aztán egy irodában adminisztrátorként. Minden fizetésem nagy részét hazavittem. Anyám sosem kérdezte meg, hogy nekem mire van szükségem. Csak annyit mondott: „Majd egyszer megháláljuk.”

Aztán eljött az a nap, amikor minden összeomlott. Harmincöt évesen elvesztettem az állásomat. A cég csődbe ment, egyik napról a másikra az utcára kerültem. Hazamentem, remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. Anyám a tévét nézte, Gábor a szobájában üvöltette a zenét, Kata pedig épp sminkelte magát a tükör előtt.

– Elvesztettem a munkám – mondtam halkan.
– És? – kérdezte Gábor vállat vonva. – Majd találsz másikat.
– De most nincs pénzem… – próbáltam magyarázni.
– Hát akkor dolgozz! – szólt közbe Kata gúnyosan. – Miért mindig neked kell mindent megoldani?

Ott álltam, és először éreztem azt, hogy nem tartozom ide. Hogy mindaz az áldozat, amit értük hoztam, semmit sem jelent. Aznap este sírva feküdtem le. Másnap reggel anyám bejött a szobámba.

– Zsuzsa, ha nem tudsz pénzt hozni haza, akkor legalább főzz valamit – mondta ridegen.

Aznap eldöntöttem: elmegyek otthonról. Egy barátnőmnél húztam meg magam pár hétig. Próbáltam új munkát találni, de mindenhol csak minimálbért ajánlottak. Közben anyám naponta hívott:

– Mikor jössz haza? Nincs ki bevásároljon! Gábor nem segít semmit!
– Anya, most nekem van szükségem segítségre! – válaszoltam kétségbeesetten.
– Mindig csak magadra gondolsz! – vágta rám.

A barátnőm, Éva próbált vigasztalni.
– Zsuzsa, nem vagy köteles mindent feláldozni értük. Nézd meg magad! Sovány vagy, sápadt vagy, sosem mosolyogsz.
– De hát ők a családom… – suttogtam.
– A család nem csak azt jelenti, hogy te adsz és ők elvesznek.

Hetek teltek el így. Egyik este Gábor felhívott.
– Zsuzsa, anyának fáj a háta, Kata megint sír. Mikor jössz már vissza?
– És ti? Ti miért nem segítetek neki?
– Nem tudom… te mindig mindent megoldottál.

Akkor értettem meg: ők sosem fognak változni. Mindig csak várják tőlem a megoldást. De mi lesz velem? Ki segít nekem?

Végül sikerült új munkát találnom egy könyvtárban. Nem volt sok pénz, de legalább nyugodt voltam. Éva mellettem állt, segített újra hinni magamban. Egy nap anyám beállított hozzám.

– Zsuzsa, haza kellene jönnöd. Nélküled minden szétesik.
– Anya… én is ember vagyok. Nekem is vannak érzéseim. Sosem kérdezted meg, hogy vagyok.
– Most is csak magadra gondolsz! – vágta rá sértetten.

Ott álltunk egymással szemben két idegenként. Anyám szemében harag és csalódottság tükröződött – de talán egy kis félelem is: mi lesz velük nélkülem?

Azóta sem mentem vissza hozzájuk. Néha felhívnak – ilyenkor mindig ugyanaz: panaszkodnak és kérnek valamit. De már megtanultam nemet mondani.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamat választottam? Ti mit tennétek az én helyemben?