Az örökös hálátlansága: Kapzsiság, család és igazság története

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed vele! – Gábor hangja remegett a dühtől, miközben az asztalra csapott. A leveses tányérok még rezegtek is. Anyám, Julianna, csak némán nézett rám, mintha már rég feladta volna a reményt, hogy valaha is megértem, mit jelent családnak lenni.

Én viszont csak a számokat láttam magam előtt. A ház értékét, a földeket, a bankszámlát. Apám, Lajos, ott ült mellettem, üres tekintettel bámult maga elé. Az utóbbi hónapokban egyre többször felejtette el a nevemet is. Az orvos szerint Alzheimer. Én viszont csak azt láttam: egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy végre én rendelkezzek minden felett.

– Gábor, nem tudjuk tovább otthon ápolni – mondtam halkan, de határozottan. – Anyának is pihennie kell. És… nekünk is élni kell az életünket.

– Élni? – nevetett fel keserűen Gábor. – Te csak örökölni akarsz! Mindig is csak a pénz érdekelt!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. De nem mutattam ki. Megkeményedtem az évek során. Gyerekkoromban mindig én voltam az, aki kimaradt mindenből. Gábor volt apám kedvence. Én csak a második fiú. Most végre én irányíthatok.

Aznap este apámat elvittük az idősek otthonába. Anyám sírt az autóban. Gábor nem szólt hozzám napokig. Én viszont már másnap a közjegyzőhöz mentem.

– Sajnálom, Tamás úr – mondta a közjegyző, amikor előadtam neki a terveimet –, de az öröklési szerződéshez szükség van Lajos bácsi teljes belátási képességére.

Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót. Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet? Évek óta én intézem a család ügyeit! Én tartom össze ezt az egészet! Most mégis Gábor lesz az örökös?

Egy héttel később nagyapám, Béla bácsi hívott fel.

– Gyere át hozzám, Tamás fiam! Fontos beszélnünk.

A régi házban mindig furcsa érzés fogott el. A falakon fekete-fehér fotók lógtak: apám gyerekkorából, nagyapám fiatal korából. Béla bácsi már régóta özvegy volt, de mindig tartotta magát.

– Tudom, mit tettél Lajossal – mondta halkan. – És tudom azt is, miért tetted.

Nem szóltam semmit. Csak néztem a padlót.

– Azt hiszed, ha megszerzed a pénzt, boldog leszel? – kérdezte.

– Nem… csak… igazságot akarok – suttogtam.

– Az igazság nem mindig az, amit gondolsz – felelte Béla bácsi. – Én is hibáztam fiatalkoromban. De most rajtad múlik, hogy helyrehozod-e.

Aztán elővett egy borítékot.

– Ebben van az új végrendeletem. Ha továbbra is így viselkedsz, mindent Gáborra hagyok. De ha visszamész apádhoz, ha gondoskodsz róla… talán még meggondolom magam.

Hazafelé vezetve remegtek az ujjaim a kormányon. Dühös voltam – nagyapámra, Gáborra, apámra… de leginkább magamra.

Aznap éjjel nem aludtam. Anyám szobájából halk sírás hallatszott át. Felkeltem és leültem mellé.

– Anya… sajnálom – mondtam halkan.

Ő csak megfogta a kezemet.

Másnap reggel bementem az idősek otthonába. Apám épp az ablaknál ült és nézte a kertet.

– Szia, apa – mondtam bizonytalanul.

Rám nézett. Egy pillanatra mintha felismert volna.

– Tamás? – kérdezte halkan.

Bólintottam és leültem mellé.

– Emlékszel még arra a nyárra Balatonon? – kérdeztem tőle.

Mosolyogni kezdett.

– Te mindig féltél a víztől… de végül te ugrottál be először – mondta nevetve.

A könnyeim kicsordultak. Hónapok óta először éreztem azt: talán még nem késő mindent helyrehozni.

Hetek teltek el így. Minden nap bementem hozzá. Segítettem neki enni, sétáltattam a kertben. Gábor is gyakrabban jött. Anyám arca kisimult.

Egy este Béla bácsi újra felhívott.

– Látom, változtál – mondta büszkén. – Most már tudom: jó kezekbe kerül majd minden.

A temetésen már együtt álltunk ott mindhárman: én, Gábor és anyám. Apám csendben ment el – békében.

A végrendelet felolvasásakor Béla bácsi mindkettőnk nevét mondta ki: „A vagyont Tamás és Gábor közösen öröklik – de csak akkor, ha együtt gondoskodnak édesanyjukról is.”

Ott ültem Gábor mellett és tudtam: ez most már nem csak pénzről szól. Ez rólunk szól – arról, hogy képesek vagyunk-e újra család lenni.

Vajon tényleg meg tudunk bocsátani egymásnak? Vagy örökre ott marad közöttünk ez a seb? Ti mit tennétek a helyemben?