Az örökség ára: Egy nagymama döntése a családja jövőjéről
– Anya, ezt nem teheted meg velem! – Gábor hangja remegett a dühtől és a kétségbeeséstől, ahogy az ebédlőasztalra csapott. A porcelántányér megcsörrent, Lili pedig összerezzent mellettem. A konyhából áradó húsleves illata hirtelen émelyítővé vált.
Ott ültem, 68 évesen, a régi zuglói lakásban, ahol minden fal repedése egy-egy családi titkot őrzött. Az asztal túloldalán a fiam – az egyetlen gyermekem –, akit valaha mindennél jobban szerettem, most idegenként nézett rám. Az arca borostás volt, a szemei vörösek. Tudtam, hogy már reggel is ivott.
– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de határozottan beszélni. – Nem akarom ezt. De nem hagyhatom, hogy minden, amiért egész életemben dolgoztam, kárba vesszen.
Lili rám nézett. Tizenhét éves volt, törékeny és csendes. Az anyja, Zsuzsa, évekkel ezelőtt elhagyta Gábort – nem bírta tovább az ital okozta veszekedéseket. Lili azóta nálam nőtt fel. Az én felelősségem lett.
Gábor felállt, és közelebb hajolt hozzám. – Te mindig csak őt szeretted! Engem soha nem értettél meg! – kiáltotta.
A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Gábor még kisfiú volt, és együtt sétáltunk a Városligetben. Akkor még hittem abban, hogy boldog család lehetünk. De aztán jött az ital… először csak hétvégén, aztán minden nap. A veszekedések, a törött poharak, a sírások éjszakája. És én mindig csak reméltem, hogy egyszer majd jobb lesz.
– Gábor, tudod jól, hogy mennyit próbáltam segíteni neked – mondtam halkan. – De most Lili jövője a tét.
– Nekem is jár valami! – vágott közbe dühösen.
– Neked már annyiszor adtam esélyt… – suttogtam inkább magamnak, mint neki.
A múlt képei villantak fel előttem: amikor Gábort kirúgták az első munkahelyéről; amikor Zsuzsa sírva hívott fel éjjel kettőkor; amikor Lili kicsiként hozzám bújt félelmében. Mindig én voltam az, aki összeszedte a darabokat.
Aznap este Lili bejött hozzám a hálóba.
– Mama… félek apától – mondta halkan.
Átöleltem. – Nem engedem, hogy bántson téged. Soha.
A döntés már akkor megszületett bennem. Tudtam, hogy ha Gábor örökli a lakást és mindenemet, eladná vagy elinná pár hónap alatt. Lili viszont szorgalmas volt: tanult, dolgozott mellette egy könyvesboltban. Volt jövője.
Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott maga után: „Soha nem bocsátom meg neked.”
Napokig sírtam. Egy anya soha nem akarja elveszíteni a fiát. De mit tehet az ember, ha választania kell a szeretet és a felelősség között?
A végrendeletet végül egy régi barátnőmmel, Marikával írtuk meg az ügyvédnél.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Marika.
– Nincs más választásom – feleltem könnyeimmel küszködve.
Azóta eltelt három év. Gábor néha felhív részegen, szid és átkoz. Lili most már egyetemista, és minden nap hálás vagyok érte.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon jó anya voltam? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki lemond a saját gyermekéről egy nagyobb jó érdekében?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van-e olyan döntés, amivel mindenki boldog lehetne?