Az örökség ára: Miért nem hagytam a fiamra a házat

– Anya, ezt nem teheted meg velem! – Gábor hangja remegett a dühtől, miközben a nappali közepén állt, ökölbe szorított kézzel. Zsófi csendben ült a kanapén, tekintetét a padlóra szegezte. A levegő szinte vibrált körülöttünk, mintha minden kimondott szó egy újabb szöget vert volna a családunk koporsójába.

Nem így képzeltem el az életem végét. Amikor huszonöt évvel ezelőtt, egy esős novemberi estén egyedül maradtam két kisgyerekkel, azt hittem, ennél nehezebb már nem lehet. Az apjuk, Tamás, jó ember volt, de gyenge. A gyerektartás néha megérkezett, néha nem – ilyenkor a hűtőben csak pár tojás és egy fél fej káposzta árválkodott. Zsófi mindig csendes volt, segített a házimunkában, Gábor viszont már kicsiként is lázadó természetű volt. Mindig azt mondta: „Anya, én egyszer gazdag leszek, és soha többé nem kell majd spórolnunk!”

Az évek teltek. Dolgoztam a helyi könyvtárban, takarítottam iskolákban, esténként pedig varrtam másoknak. Minden forintot félretettem, amit csak tudtam. A ház, amit még anyámtól örököltem, volt az egyetlen biztos pont az életünkben. Mindig azt mondtam magamnak: „Ez lesz az örökségük. Legalább ennyit adhatok nekik.”

Aztán Gábor tizenhét évesen elkezdett kimaradni éjszakára. Először csak azt hittem, barátokkal lóg. De egyre többször jött haza alkohol szagúan, néha pénzt is eltűnt a pénztárcámból. Próbáltam beszélni vele.

– Fiam, mi történik veled? – kérdeztem egy este.
– Semmi! – vágta rá. – Csak unom ezt az egész nyomort!

Zsófi eközben csendben tanult, dolgozott suli mellett is. Mindig segített otthon, sosem panaszkodott. Amikor Gábor huszonkét évesen elköltözött Pestre, azt hittem, végre megtalálja a helyét. De csak egyre ritkábban jelentkezett. Ha hívott is, mindig pénzt kért.

– Anya, bajban vagyok… – kezdte egyik este.
– Mennyi kell? – kérdeztem fáradtan.
– Most csak ötvenezer…

Adtam neki, amit tudtam. De sosem kaptam vissza semmit. Zsófi eközben itthon maradt velem, gondozott, amikor beteg voltam. Együtt főztünk, együtt sírtunk Tamás temetésén is.

Aztán eljött az idő: ügyvédhez kellett mennem végrendeletet írni. Napokig nem aludtam. A szívem szakadt meg a gondolattól: hogyan dönthetnék két gyermekem között? De az igazság az volt, hogy Gábor évek óta csak akkor keresett, ha pénz kellett neki. Zsófi viszont minden nap mellettem állt.

Az ügyvéd kérdése még most is visszhangzik bennem:
– Biztos benne, hogy így szeretné rendelkezni?
– Igen – suttogtam. – Zsófi érdemli meg ezt a házat.

Amikor Gábor megtudta, kitört a vihar.
– Te mindig is jobban szeretted Zsófit! – ordította.
– Ez nem igaz! – sírtam. – De ő volt itt velem! Ő segített mindenben!
– Nekem is szükségem lett volna rád! – vágta oda.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Talán tényleg hibáztam valahol? Talán túl szigorú voltam vele? Vagy csak az élet sodorta így?

Zsófi csendben átölelt.
– Anya, én nem akarom ezt a házat, ha Gábor miattad haragszik rám…
– Nem te tehetsz róla – suttogtam vissza.

Azóta hetek teltek el. Gábor nem keresett. Minden este azon gondolkodom: vajon egyszer megérti majd? Vajon lehet-e még családunk abból a romokból, ami maradt?

Talán önök is voltak már ilyen helyzetben… Önök mit tettek volna a helyemben? Vajon tényleg igazságos döntést hoztam?