Az örökség árnyékában: Amikor a testvéred idegenné válik

– Ne hazudj nekem, Gábor! – kiáltottam rá a bátyámra, miközben a nappali sarkában álltam, remegő kézzel szorítva apánk régi óráját. Az asztalon ott feküdt a végrendelet, mintha egyetlen papírlap képes lenne eldönteni, ki mennyit ér ebben a családban. Anyám csendben sírt a konyhában, de egyikünk sem ment oda hozzá. Csak mi ketten maradtunk, két felnőtt ember, akik valaha együtt játszottak a diófa alatt, most pedig úgy martuk egymást, mintha sosem lettünk volna testvérek.

Gábor arca megkeményedett. – Anna, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy apu mindig is nekem akarta hagyni a házat. Te úgyis Pesten élsz már évek óta! Neked nem jelent semmit ez az egész.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hát ennyit számítok? Az emlékek, a közös karácsonyok, a nyári esték a verandán – mindez semmit sem ér? Csak az számít, ki mit kap?

– Ez nem igaz! – suttogtam. – Nekem ez az otthonom. Itt nőttem fel. És ha már nem is lakom itt, akkor is részem van benne. Nem csak a házban, hanem mindenben, amit apu ránk hagyott.

Gábor elfordult, és az ablakon bámult kifelé. A kertben még ott állt apánk öreg biciklije. Gyerekkorunkban versenyeztünk vele a földúton. Most viszont úgy éreztem, mintha minden közös emlékünk egyszerre tűnne el.

Az ügyvéd hangja tört meg minket: – Ha szeretnék, átbeszélhetjük még egyszer a végrendelet részleteit…

– Nem kell! – vágta rá Gábor. – Világos minden. Anna úgyis mindent magának akar.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan! – fakadtam ki. – Én csak azt szeretném, hogy igazságos legyen. Hogy ne veszítsük el egymást is apu után.

De Gábor már nem hallgatott rám. Aznap este elment otthonról, és napokig nem hallottam felőle. Anyám egyre csak sírt, én pedig próbáltam tartani magam előtte, de amikor egyedül maradtam apám szobájában, rám tört a kétségbeesés.

Mi történt velünk? Hogyan jutottunk idáig?

Gyerekkorunkban Gábor volt az én hősöm. Ő tanított biciklizni, ő védett meg az iskolában, amikor csúfoltak. Mindig azt hittem, hogy bármi történik is az életben, rá számíthatok. De most… most idegenként nézett rám.

A temetés után minden megváltozott. Az emberek jöttek-mentek, hozták a virágokat és a részvétet, de amikor elcsendesedett a ház, csak mi maradtunk – és az örökség árnyéka.

Egyik este anyám odajött hozzám a konyhában.

– Anna, ne haragudj Gáborra… Ő is szenved. Apád halála mindannyiunkat megviselt.

– Tudom, anya – válaszoltam halkan –, de nem értem, miért kell így viselkednie velem. Mintha már nem is lennék a húga.

Anyám csak megfogta a kezemet. – Az emberek néha akkor bántják egymást a legjobban, amikor félnek elveszíteni azt, ami fontos nekik.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban a veszekedéseinket. Vajon tényleg csak a ház miatt harcolunk? Vagy valami mélyebb dologról van szó?

Pár nap múlva Gábor visszajött. Fáradtnak tűnt, karikás szemekkel ült le velem szemben.

– Anna… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

– Sajnálom – kezdte –, hogy így viselkedtem. Csak… félek. Félek attól, hogy ha eladjuk ezt a házat vagy elosztjuk egymás között az emlékeket… akkor végleg elveszítem apát. És téged is.

A könnyeim kicsordultak.

– Én is félek – mondtam ki végre. – De nem akarom elveszíteni a testvéremet is.

Sokáig ültünk ott csendben. Aztán lassan elkezdtünk beszélgetni – nem csak a házról vagy a pénzről, hanem arról is, hogy mennyire hiányzik nekünk apa. Hogy mennyire fáj ez az egész.

Nem oldódott meg minden egy csapásra. Még mindig voltak viták és sértő szavak. De legalább elkezdtünk újra egymásra figyelni.

Most már tudom: az örökség nem csak pénzről vagy házról szól. Hanem arról is, hogy mit jelent családnak lenni akkor is, amikor minden darabokra hullik körülötted.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak egy papírlap választ el minket egymástól? Vagy van még remény arra, hogy újra megtaláljuk egymást – testvérként?