Az örökség árnyékában: Egy család széthullása

– Hogy lehet ez? – szinte kiáltottam, miközben a villa remegett a kezemben. Az asztal körül mindenki megdermedt. Anyósom, Ilona néni, épp most jelentette be, hogy Gábor, a férjem bátyja, háromszor akkora részt kap az örökségből, mint Balázs, a férjem. A levegő megfagyott, csak a falióra kattogása hallatszott.

Balázs mellettem ült, lehajtott fejjel. A szeme sarkában könny csillogott, de próbálta elrejteni. Gábor diadalittasan mosolygott, mintha ez teljesen természetes lenne. Az asztal másik végén ülő Zsuzsa néni, Ilona nővére, zavartan piszkálta a szalvétáját.

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan – törte meg végül Balázs a csendet. – Mindketten a te fiaid vagyunk.

Ilona néni hangja hideg volt és határozott:
– Gábor mindig mellettem állt. Ő segített a ház körül, amikor apátok meghalt. Te pedig… te elmentél Pestre tanulni, aztán ott is maradtál.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Balázs mindig is próbált megfelelni az anyjának, de sosem volt elég jó. Én is vidékről származom, tudom, milyen nehéz megfelelni az elvárásoknak. De ez… ez több volt, mint igazságtalanság. Ez árulás volt.

– De anya… – kezdte újra Balázs halkan –, én is segítettem, amikor tudtam. Csak… másképp.

Gábor közbevágott:
– Ugyan már! Te csak akkor jöttél haza, ha valami baj volt. Mindig én voltam itt!

Éreztem, ahogy a düh forr bennem. Nem bírtam tovább hallgatni.
– Gábor, ne beszélj így a testvéreddel! Mindketten ugyanannyit érnek! – mondtam remegő hangon.

Ilona néni rám nézett, mintha csak most venné észre, hogy ott vagyok.
– Te ebbe ne szólj bele! Ez családi ügy!

– Én is a családhoz tartozom – válaszoltam halkan. – És fáj látni, hogy így bánsz a fiaddal.

A vacsora innentől néma csendben telt. Mindenki a tányérját bámulta. Balázs keze az enyémre csúszott az asztal alatt; éreztem rajta a feszültséget.

Aznap este hazafelé menet Balázs nem szólt semmit. Csak amikor már az ágyban feküdtünk sötétben, szólalt meg:
– Szerinted tényleg ennyit érek neki?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor egyre magabiztosabb lett; már most tervezgette, mire költi majd a pénzt és mit kezd a házzal. Balázs magába zárkózott. Egyre többet dolgozott, csak hogy ne kelljen otthon lennie. Én pedig próbáltam tartani benne a lelket.

Egy este aztán felhívott Ilona néni.
– Beszélni akarok veled – mondta szárazon.
Találkoztunk egy cukrászdában. Ő már ott ült, amikor megérkeztem.
– Tudod – kezdte –, nem akarok rosszat Balázsnak. De Gábornak nagyobb szüksége van rá. Az ő családja nagyobb…
– De Balázsnak is van két gyereke! – vágtam közbe dühösen.
– Igen… de ő mindig is erősebb volt. Mindig feltalálta magát – mondta Ilona néni fáradtan.

Nem értettem ezt az igazságtalanságot. Miért kell egyik gyereket jobban szeretni a másiknál? Miért nem lehet mindkettőt egyformán támogatni?

Otthon Balázs már várt rám.
– Mit mondott? – kérdezte reménykedve.
Megráztam a fejem.
– Nem változtat semmin.
Balázs leült az ágy szélére és sírt. Először láttam ilyennek.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Anna, a kislányunk egyszer azt kérdezte:
– Apa, miért vagy mindig szomorú?
Balázs csak annyit mondott:
– Néha az emberek nem értik meg egymást…

A család széthullott. Ünnepeken már nem mentünk át Ilona nénihez; Gáborral sem beszéltünk hónapokig. A gyerekek hiányolták a nagymamát, de nem tudtam mit mondani nekik.

Egy év telt el így. Egy nap Balázs azt mondta:
– Nem akarok így élni. Nem akarok haragban lenni anyámmal…
Elment hozzá beszélni. Hosszú órákig volt távol. Amikor hazajött, csak annyit mondott:
– Nem változik semmi… de legalább elmondtam neki mindent.

Azóta próbálunk újra boldogok lenni. Megtanultuk: az igazi örökség nem pénz vagy ház – hanem az együtt töltött idő és az egymás iránti szeretet.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet-e megbocsátani egy ilyen igazságtalanságot? Ti mit tennétek a helyemben?