Az örökség árnyékában – Egy meny vallomása

– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem – suttogtam magam elé, miközben a kezem még mindig remegett a papírlap felett. A nappali csendjét csak a falióra kattogása törte meg, de bennem vihar tombolt. Ott ültem az asztalnál, a végrendelet másolatával, amit az ügyvéd adott át, és próbáltam felfogni, hogy anyósom, Ilona néni, mindent a férjemre és a sógoromra hagyott. Nekem egyetlen szó sem jutott.

– Jól vagy? – kérdezte Zoltán, a férjem, miközben óvatosan mellém ült. A hangja tele volt aggodalommal, de én csak a papírt bámultam.

– Szerinted ez igazságos? – kérdeztem halkan. – Tizenöt éve vagyok a család része. Mindig ott voltam, amikor szükség volt rám. Ápoltam őt, amikor beteg volt, főztem rá, segítettem neki mindennap. És most… mintha nem is léteznék.

Zoltán sóhajtott, és megfogta a kezem. – Tudod, milyen volt anya. Mindig is kicsit… hagyományos gondolkodású volt. Szerinte a családi vagyon a vér szerinti gyerekeket illeti.

– De én is a család tagja vagyok! – tört ki belőlem a fájdalom. – Vagy csak egy betolakodó?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszaemlékezni azokra az évekre, amikor Ilona néni még kedves volt hozzám. Az első karácsonyunkon saját kezűleg kötött nekem sálat. Akkor azt hittem, elfogadott. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy sosem leszek igazi lánya.

A temetés után mindenki feszülten viselkedett. A sógorom, Gábor, szinte diadalittasan járkált fel-alá a lakásban, mintha máris az övé lenne minden. Az apósom csendben ült egy sarokban, mintha őt is kizárták volna ebből az egészből.

Egy este, amikor már nem bírtam tovább magamban tartani, felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Kata, szerinted normális ez? Hogy valaki ennyire semmibe vegyen? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom – válaszolta –, de sajnos sok helyen így van. Az anyósok gyakran nem tudják elengedni a fiaikat, és úgy érzik, te csak elvetted tőle Zoltánt.

– De hát én mindent megtettem érte! – zokogtam fel.

– Tudom. De most magadra kell gondolnod. Ne hagyd, hogy ez tönkretegye a házasságodat.

Aznap éjjel alig aludtam. Álmomban újra és újra ott álltam Ilona néni előtt, és kérdeztem tőle: „Miért? Mit tettem rosszul?” De sosem kaptam választ.

A következő hetekben egyre feszültebb lett otthon a hangulat. Zoltán próbált közvetíteni köztem és Gábor között, de minden beszélgetés csak újabb sebeket ejtett rajtam.

Egy vasárnap délután Gábor átjött hozzánk.

– Sajnálom, hogy így alakult – mondta kelletlenül –, de anya végakaratát tiszteletben kell tartani.

– És szerinted ez rendben van? – kérdeztem vissza. – Hogy valakit ennyire kizárnak?

Gábor vállat vont. – Nem rajtam múlt.

Zoltán ekkor közbeszólt: – Talán beszélhetnénk arról is, hogy mi lenne igazságos. Lehetne kompromisszumot találni.

Gábor arca elkomorult. – Én nem fogok lemondani semmiről. Anya így akarta.

A vita heves szóváltássá fajult. Éreztem, ahogy minden kimondott szóval egyre távolabb kerülünk egymástól. Végül Gábor becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este Zoltán csendben ült mellettem.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom helyrehozni.

– Nem is kell – feleltem keserűen. – Csak azt szeretném tudni: én tényleg ennyit érek ebben a családban?

Azóta is minden nap küzdök az érzéseimmel. Próbálok nem haragudni Ilona nénire, de nem megy. Próbálok nem féltékeny lenni Gáborra sem, de néha úgy érzem, megfulladok az igazságtalanságtól.

A barátaim azt mondják, engedjem el, ne foglalkozzak vele. De hogyan lehet elengedni azt, hogy valaki ennyire semmibe vesz? Hogyan lehet továbblépni úgy, hogy közben minden nap emlékeztetnek rá: te csak egy kívülálló vagy?

Talán egyszer majd megbocsátok Ilona néninek. Talán egyszer majd megtanulok együtt élni ezzel a sebbel. De most még csak azt érzem: elveszítettem valamit, amit sosem kaptam meg igazán.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sérelmet? Vagy örökre nyomot hagy bennünk az igazságtalanság?