Az örökség terhe: Amikor a család otthonaimban él tovább

– Már megint itt vagy, Zsuzsa? – kérdeztem fáradtan, miközben a kulcsommal babráltam a régi, nyikorgó ajtóban. A nappaliban a húgom ült, lábát felhúzva a kanapéra, mintha mindig is az övé lett volna ez a lakás. A szüleinké volt, most már hivatalosan az enyém, de valahogy sosem éreztem igazán sajátomnak.

– Csak egy kicsit pihenek, tudod, mennyire szerettem ezt a helyet – felelte, és még csak fel sem nézett a telefonjából. A konyhából friss kávé illata szállt fel; valaki már megint használta a kávéfőzőt, amit anyám annyira féltett.

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Először apa halt meg, aztán anyu is elment – hirtelen, váratlanul. A bátyám, Gábor, egy autóbalesetben vesztette életét, alig két héttel később. A nagymama temetésén már alig bírtam állni; úgy éreztem, mintha mindenki és minden elhagyna. És akkor jött az örökség: három lakás Budapesten, egy vidéki ház, és egy csomó régi bútor, fénykép, emlék.

A családunk sosem volt igazán összetartó. A szüleim elváltak még gyerekkoromban, anyám újra férjhez ment, apám pedig vidékre költözött. A testvéremmel csak néha beszélgettünk, de most, hogy mindenki elment, hirtelen mindenki engem keresett. Zsuzsa rendszeresen bejárkált mindhárom lakásba – hol az egyikben aludt, hol a másikban főzött magának ebédet. Az unokatestvérem, Laci is gyakran felbukkant: „Csak egy hétvégére maradnék itt, tudod, mennyire szerettem ezt a környéket!” – mondta mindig mosolyogva.

De nekem ezek az otthonok nem jelentettek mást, csak fájdalmat. Minden sarokban ott volt egy emlék: apám pipája az ablakpárkányon, anyám kötőtűi az asztalon, Gábor gitárja a sarokban. Mégis, a rokonaim úgy viselkedtek, mintha ezek az ingatlanok közös játszóterek lennének.

Egyik este Laci és Zsuzsa összevesztek a nagymama lakásán. Éppen hazaértem volna egy hosszú munkanap után – tanárként dolgozom egy zuglói általános iskolában –, amikor kiabálást hallottam már a lépcsőházból.

– Ez az én szobám volt gyerekkoromban! – kiabált Zsuzsa.

– De most már mindegyik szoba az enyém is lehetne! – vágott vissza Laci.

Beléptem és rájuk néztem: két felnőtt ember veszekedett egy régi szekrényen és néhány poros könyvön. Éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség összeszorítja a torkomat.

– Elég! – csattantam fel. – Ez nem játszótér! Ezek az otthonok nem azért vannak, hogy mindenki ide-oda járkáljon! Nekem ezek fájnak! Nem értitek?

Zsuzsa rám nézett, könnyes szemmel. – Neked legalább van hova menned… Én csak itt érzem magam biztonságban.

Laci vállat vont. – Nekem nincs más helyem Budapesten. A nagyi mindig azt mondta: itt mindig lesz helyem.

Leültem a régi fotelba és sírni kezdtem. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom rájuk vagy inkább sajnálom őket – vagy saját magamat.

Azóta minden nap harc volt. Próbáltam szabályokat hozni: ki mikor mehet be melyik lakásba, ki mit vihet el magával. De senki sem tartotta be. Egyik nap Zsuzsa elvitte anyám kedvenc bögréjét; másnap Laci költözött be a vidéki házba anélkül, hogy szólt volna.

A barátaim azt mondták: „Add el mindet! Szabadulj meg tőlük!” De hogyan adhatnék túl azokon a helyeken, ahol felnőttem? Hogyan engedhetném el azt a múltat, ami már csak fájdalmat okoz?

Egy este leültem anyám régi íróasztalához. Elővettem egy üres lapot és írni kezdtem:

„Kedves Anya! Nem tudom, mit csináljak. Ezek az otthonok már nem adnak menedéket – inkább börtönné váltak. A család széthullott, mindenki csak magára gondol. Te mit tennél? Hogy lehet ebből kijutni?”

A könnyeim ráfolytak a papírra. Tudtam: választ nem kapok már soha.

Másnap reggel Zsuzsa csendben ült a konyhában.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam ennyire nehezíteni neked… Csak… félek egyedül lenni.

Megfogtam a kezét. – Én is félek. De nem oldhatjuk meg úgy, hogy egymás életét tesszük tönkre.

Azóta próbálunk beszélgetni. Próbálunk szabályokat hozni – közösen. De minden nap újabb kihívás.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna-e, ha nincs ez az örökség? Ha nincs ennyi emlék? Vajon képesek leszünk valaha újra család lenni? Vagy örökre csak idegenek maradunk egymás otthonaiban?

„Ti mit tennétek a helyemben? El lehet engedni mindent – vagy inkább harcolni kell az emlékekért?”