Az otthon ára: Egy testvérharc a gyerekkor házáért

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a régi, repedezett terítőt szorongattam. – Ez volt anyáék háza. A mi otthonunk. Hogy kérhetsz tőlem albérleti díjat?

Gábor megvonta a vállát, de a tekintete kemény maradt. – Nézd, Zsuzsa, én örököltem a házat. Nekem is fizetnem kell a hiteleimet. Nem tarthatlak el ingyen.

A szívem összeszorult. A konyha sarkában még ott állt anyánk régi tésztaszaggatója, a polcon apám kedvenc bögréje. Minden tárgyban ott lüktetett a múltunk. Itt tanultam meg biciklizni az udvaron, itt sírtam anyám ölében, amikor először szerelmes lettem. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

– De hát… – próbáltam újra, de Gábor közbevágott.

– Zsuzsa, nekem is nehéz volt ezt eldönteni. De nem élhetünk örökké a múltban. Ez most az én házam. Ha maradni akarsz, fizetned kell. Vagy keresel magadnak mást.

A hangja rideg volt, idegen. Mintha nem is a bátyám lenne, hanem egy hivatalnok valami önkormányzati irodában. Az ablakon túl lassan sötétedett, a kertben a bodzabokor árnyéka hosszúra nyúlt. Gyerekkoromban ilyenkor anyánk kiáltott be: „Zsuzsika, gyere be vacsorázni!” Most csak a csend felelt.

Aznap este órákig forgolódtam az egykori gyerekszobámban. A falon még ott voltak a régi posztereim, a szekrény tetején egy poros babaház. Vajon tényleg idegen lettem itt? Vajon tényleg csak pénz kérdése az otthon?

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Átgondoltad? Szükségem van a válaszodra.”

Elmentem dolgozni – egy könyvtárban vagyok adminisztrátor –, de egész nap csak ezen járt az eszem. A kolléganőm, Erika észrevette, hogy levert vagyok.

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva.

– A bátyám… – kezdtem, de elakadtam. Hogy mondjam el valakinek, hogy mostantól bérlő vagyok abban a házban, ahol felnőttem?

Erika sóhajtott. – Nálunk is volt ilyen. Az öcsém eladta a nagyszülők telkét, pedig azt hittem, közös emlék marad. A pénz mindent megváltoztat.

Hazafelé menet megálltam a kisboltban. Az eladó néni rám mosolygott: – Milyen felnőtt lett belőled, Zsuzsikám! Még mindig abban a nagy házban laktok?

Elmosolyodtam, de belül sírtam. Mit mondjak? Hogy már nem is az enyém?

Este Gábor visszajött. Leült mellém a verandán.

– Nézd, Zsuzsa – kezdte halkan –, tudom, hogy fáj neked ez az egész. Nekem sem könnyű. De nekem is van családom, gyerekeim… Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy átengedjem neked a házat.

– De miért nem lehetne közös? – kérdeztem kétségbeesetten. – Miért kell mindent pénzben mérni?

– Mert ilyen az élet – felelte fáradtan. – Anyáék is mindig azt mondták: „A család fontosabb minden pénznél.” De most már ők nincsenek itt.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Tényleg ennyire egyszerű lenne? Hogy amint meghalnak a szülők, mindenki csak magára gondol?

Aznap éjjel leültem apám régi íróasztalához és elővettem egy üres lapot. Leírtam mindent: az emlékeket, a fájdalmat, a haragot Gábor iránt – és azt is, hogy mennyire félek attól, hogy elveszítem az otthonomat.

Pár nap múlva eljött hozzám Gábor felesége, Ági is.

– Zsuzsa, ne haragudj Gáborra – mondta csendesen. – Ő csak próbálja megoldani… De tudom, hogy neked ez sokkal nehezebb.

– Nem haragszom rá – suttogtam –, csak… nem értem. Miért nem lehetünk egyszerre testvérek és társak ebben? Miért kell választani?

Ági megszorította a kezem.

– Talán mégis találunk valami megoldást.

Hetek teltek el így: feszültségben, kimondatlan szavakkal és elfojtott könnyekkel. Végül Gábor újra leült velem beszélgetni.

– Zsuzsa… ha tényleg itt akarsz maradni, legyen úgy: fizess annyit, amennyit tudsz. Nem akarom, hogy idegennek érezd magad.

Elmosolyodtam – talán először hónapok óta őszintén.

– Köszönöm – mondtam halkan –, de tudod… lehet, hogy mégis ideje továbblépnem. Talán máshol kell megtalálnom az otthonomat.

Gábor bólintott.

Most már tudom: az otthon nem csak falakból és bútorokból áll. Hanem abból is, amit egymásnak jelentünk – vagy elveszítünk.

Vajon hányan éreztétek már azt Magyarországon, hogy az örökség nem ajándék, hanem teher? Ti mit tennétek a helyemben? Vissza lehet-e még találni egymáshoz ennyi fájdalom után?