Az utcasarok titka: Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott
– Miért állsz itt minden nap, bácsi? – kérdeztem, miközben a szél a kabátom alá fújt, és a villamos csilingelése elnyomta a szavaimat.
Az idős férfi rám nézett, szemeiben valami különös fény csillant. – Tudod, lányom, az ember néha csak vár valamire. Vagy valakire. – A hangja remegett, de mosolya őszinte volt.
Évek óta minden reggel, amikor munkába mentem, láttam őt ugyanazon a sarkon, a Bartók Béla út és a Karinthy Frigyes utca találkozásánál. Mindig ott állt, mintha ő lenne a város egyik állandó díszlete. Az emberek megszokták már, hogy integet nekik; néhányan visszaintegettek, mások csak elfordították a fejüket. Én is sokáig csak egy voltam a közömbös tömegben.
Aznap azonban valami megváltozott bennem. Talán az eső miatt, talán mert túl sok volt már a magányos reggelből. Megálltam mellette, és beszélgetni kezdtünk.
– Hogy hívnak? – kérdeztem.
– Károly vagyok. Régen tanár voltam itt a kerületben. – A hangjában büszkeség csendült.
– És miért vagy itt minden nap? – faggatóztam tovább.
Károly bácsi sóhajtott. – Tudod, van egy fiam, Gergő. Ő is itt nőtt fel, ebben a házban – mutatott a sarki bérházra. – Minden reggel elkísértem az iskolába, aztán délután visszavártam. Akkoriban még minden egyszerűbb volt…
Elhallgatott egy pillanatra. A villamos elment mellettünk, az ablakából egy kisfiú integetett neki. Károly bácsi visszamosolygott rá.
– Mi történt Gergővel? – kérdeztem óvatosan.
– Elment. Már tizenöt éve nem láttam. Összevesztünk… butaságokon. Azt hittem, majd visszajön, de nem jött. Azóta minden nap kijövök ide, hátha egyszer meglátom őt a tömegben. Hátha egyszer visszainteget nekem.
A szívem összeszorult. Eszembe jutott az én apám is, akivel már hónapok óta nem beszéltem egy veszekedés miatt.
– Nem próbáltad megkeresni? – kérdeztem halkan.
– Próbáltam. De ő azt mondta, nem akar látni. Aztán már csak vártam… és vártam… – A hangja elcsuklott.
Egy pillanatig csend volt közöttünk. Csak az eső kopogott a járdán.
– És nem unod ezt? Nem fáj mindig reménykedni? – kérdeztem.
Károly bácsi elmosolyodott. – Tudod, Liliána, az embernek kell hogy legyen reménye. Ha nincs reményed, akkor már nem élsz igazán. Én minden nap adok magamnak egy új esélyt arra, hogy meglássam a fiamat… vagy legalább valakinek jobbá tegyem a napját egy mosollyal.
A nevemet is tudta! Meglepődtem.
– Honnan tudod a nevemet?
– Minden reggel látlak itt elmenni munkába. Egyszer hallottam, ahogy a telefonban bemutatkoztál. Azóta figyellek. Olyan vagy, mint én: mindig sietsz valahová, de közben keresel valamit…
Elpirultam. Igaza volt. Mindig rohantam, de sosem tudtam igazán hova.
Aznap este nem tudtam aludni. Károly bácsi története visszhangzott bennem. Vajon hányan élnek így Budapesten? Hányan várnak valakire nap mint nap?
Másnap reggel újra megálltam nála.
– Károly bácsi, ha gondolod, hozok neked egy kávét holnapra – mondtam félénken.
– Nagyon kedves vagy, Liliána! – mosolygott rám melegen.
Így kezdődött a barátságunk. Minden reggel beszélgettünk pár percet: hol az időjárásról, hol a régi tanítványairól mesélt nekem. Néha hoztam neki egy kis süteményt is a közeli pékségből.
Egyik reggel azonban nem volt ott. Aggódni kezdtem. Napokig nem láttam Károly bácsit a sarkon. Végül bementem abba a bérházba, amire mindig mutatott.
A házmester egy idős asszony volt, Ilonka néni.
– Károly? Hát ő kórházba került múlt héten… Szegény nagyon magányos volt már – mondta szomorúan.
A kórházba siettem. Ott feküdt egy fehér ágyon, beesett arccal, de amikor meglátott, halványan elmosolyodott.
– Liliána! Azt hittem, már nem jössz…
– Hogyne jönnék! – mondtam könnyes szemmel.
Leültem mellé és fogtam a kezét.
– Károly bácsi… szeretnék segíteni neked megtalálni Gergőt. Nem adhatod fel!
Károly bácsi szeme megtelt könnyel.
– Már késő… De örülök, hogy legalább te itt vagy nekem.
Aznap este felhívtam minden Gergőt a kerületben. Napokig tartott, de végül megtaláltam őt egy vidéki városban. Elmondtam neki mindent: hogy az apja minden nap várja őt ugyanazon a sarkon.
Gergő először dühös volt és elutasító. De végül mégis eljött Budapestre.
A kórházi szobában csend volt, amikor belépett. Károly bácsi először nem ismerte fel őt; aztán amikor Gergő megszorította a kezét és azt mondta: „Apa… itt vagyok”, Károly bácsi arca felragyogott.
Aznap mindannyian sírtunk: én is, Gergő is, Károly bácsi is.
Károly bácsi pár héttel később meghalt – de már békében ment el: tudta, hogy megbocsátottak egymásnak.
Azóta minden reggel megállok annál a sarkonál egy percre és visszagondolok rájuk.
Vajon hány ember él még ma is úgy Budapesten vagy bárhol az országban, hogy csak vár valakire – és közben senki sem veszi észre őket? Miért olyan nehéz kimondani: „Sajnálom” vagy „Hiányzol”? Talán ha többet figyelnénk egymásra, kevesebb lenne a magány ebben a városban…