„Azt hitték, csak a címem vagyok” – Egy budapesti nagynéni vallomása
– Marika néni, ugye tudja, hogy mennyire szeretjük magát? – Dóri hangja édesen csengett, de a szeme sarkában valami furcsa csillogás bujkált. Az asztalnál ültem, a kezem remegett a teáscsésze felett. A rádió halkan szólt a háttérben, de most minden hang idegennek tűnt.
– Persze, kicsim – válaszoltam halkan, miközben próbáltam elrejteni az aggodalmamat. Dóri sosem jött csak úgy át. Mindig volt valami oka.
A lakásom – ez a régi, háromszobás budapesti lakás – volt az életem. Magas mennyezetek, nyikorgó parketta, sárgult könyvek illata minden sarokban. Itt éltem harminc éve egyedül, miután Laci elhagyott egy fiatalabb nőért. A családom szerint túl sokat ragaszkodom a múltamhoz. Szerintem csak nem akartam újra csalódni.
Dóri mostanában gyakran jött. Először csak beszélgetni, aztán már papírokat is hozott magával. Egyik nap leült mellém, és elővett egy mappát.
– Marika néni, gondolt már arra, hogy mi lesz ezzel a lakással? Tudja, anyu is mondta, hogy talán jobb lenne, ha most még maga döntene róla…
A szívem összeszorult. Tudtam, mire megy ki a játék. A nővérem, Klári mindig is ügyeskedő volt. Gyerekkorunkban is ő kapta a nagyobb szelet tortát, ő vitte el a legszebb babát. Most pedig Dórit küldte maga helyett.
– Nem gondolkoztam rajta – hazudtam. Dehogyisnem! Minden este ezen járt az eszem. Vajon kié lesz majd ez a lakás? Vajon emlékezni fognak rám egyáltalán?
Dóri sóhajtott.
– Nézze, Marika néni… Mi most nagyon nehéz helyzetben vagyunk. A Gergőnek nincs hol laknia, az albérlet drága… Ha maga esetleg… tudna segíteni…
A szavak lassan csöpögtek ki belőle. Segíteni. Átírni. Elajándékozni. Mindegy volt, hogyan mondják – ugyanazt akarták: a lakásomat.
Aznap este sírtam. Nem hangosan, csak úgy magamban, ahogy az ember akkor sír, amikor már nincs kinek panaszkodnia. A könyveim között kerestem vigaszt: Kosztolányi, Márai… De egyikük sem tudott választ adni arra, hogyan lehet megvédeni magam attól, akiket szeretek.
Másnap Klári hívott.
– Marika, ne légy már ilyen makacs! Dóri csak jót akar neked is! Gondolj bele: ha történik veled valami…
– Ha történik velem valami? – kérdeztem vissza keserűen. – Akkor majd eltemettek és szépen beköltöztök?
Klári hallgatott egy pillanatig.
– Ne beszélj így! Mi csak aggódunk érted.
De én tudtam: nem értem aggódnak. A címemért aggódnak. Azért a néhány négyzetméterért a belvárosban.
Egy hétig nem szóltam senkihez. A könyvtárban is csendesebb voltam a szokásosnál. Az olvasók észre sem vették – ők csak azt látták bennem, aki kiadja a könyveket.
Aztán egy este csöngettek. Dóri állt az ajtóban, kezében egy tortával.
– Marika néni… beszélhetnénk?
Beengedtem. Leültünk a konyhában.
– Nézze… tudom, hogy nehéz ez magának. De nekünk is az! Gergő tényleg nem tud hol lakni… És maga úgyis egyedül van itt…
Felnéztem rá.
– Szerinted én csak egy lakás vagyok? Egy cím?
Dóri zavartan lesütötte a szemét.
– Nem… dehogyis! Maga mindig is olyan volt nekem, mint egy második anyuka…
Hazudott. Éreztem.
Aznap éjjel nem aludtam. Végiggondoltam mindent: az életemet, a családomat, azt, hogy mennyire féltem az egyedülléttől – és attól is, hogy kihasználnak.
Reggelre döntöttem: nem hagyom magam.
Elmentem egy ügyvédhez. Elmondtam neki mindent: hogy félek attól, hogy rábeszélnek valamire, amit nem akarok; hogy szeretném biztonságban tudni magam és a lakásomat is.
Az ügyvéd kedves volt.
– Marika néni – mondta –, sokan járnak így. Ne hagyja magát! Ha akarja, írunk végrendeletet úgy, ahogy maga szeretné.
Megkönnyebbültem. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy van választásom.
Mikor hazamentem, Klári már várt az ajtóban.
– Hallottam, hogy ügyvédhez mentél! Hát ennyire nem bízol bennünk?
Ránéztem.
– Nem arról van szó, hogy nem bízom bennetek. Csak szeretném eldönteni én magam, mi lesz velem és a lakásommal.
Klári dühös lett.
– Hálátlan vagy! Mi mindent megtettünk érted!
De én már nem féltem tőle. Tudtam: ha most engedek nekik, soha többé nem lesz saját életem.
Azóta ritkábban jönnek. Dóri néha ír egy üzenetet: „Remélem jól vagy!” De már nem kérdez semmit a lakásról.
Néha még mindig magányos vagyok. Néha elgondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e úgy szeretni a családot, hogy közben megvédjük magunkat is?