„Azt hittem, a lányomat arra neveltem, hogy az anyját gondozza, nem másét” – Egy anya-lánya harc a családi hűség határán

– Te tényleg azt hiszed, hogy nekem most könnyű? – kérdezte anyám remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze görcsösen markolta a porcelán bögrét. – Amikor apád elment, csak te maradtál nekem. Most meg… most meg egész nap az anyósodat pátyolgatod, mintha ő lenne az anyád!

A szívem összeszorult. A szavak, amiket mondott, mintha kést döftek volna belém. Gyerekkorom óta próbáltam megfelelni neki, próbáltam pótolni azt az űrt, amit apám hagyott maga után. De most… most úgy éreztem, két tűz közé kerültem.

Anyám, Ilona, mindig is erős asszony volt. Amikor apám elhagyott minket – hét éves voltam akkor –, mindent elvitt: a tévét, a hűtőt, még a régi családi fényképeket is. Anyám zokogott az üres lakásban, én pedig csak álltam mellette, és nem értettem, miért történik mindez velünk. Azóta is minden döntésemben ott volt az ő fájdalma.

Most pedig itt vagyok, harmincnégy évesen, kétgyermekes anya és feleség. Férjem, Gábor, mindig mellettem állt – de amikor az ő édesanyja, Margit néni megbetegedett, nem volt kérdés: hozzánk költözik. Margit néni csendes asszony volt, sosem szólt bele semmibe, de most már alig tud járni, és mindenben segítségre szorul.

– Anya – próbáltam nyugodtan válaszolni –, Margit néni tényleg nagyon rosszul van. Gábor egész nap dolgozik, a gyerekek iskolában vannak… Ha én sem segítek neki, ki fog?

– És én? – vágott vissza Ilona. – Én nem vagyok fontos? Nekem nem fáj a hátam? Nekem nem kellene néha egy kis segítség?

A hangja megtört volt. Tudtam, hogy igaza van – de azt is tudtam, hogy Margit nénit nem hagyhatom magára. Az utóbbi hetekben minden napom ugyanúgy telt: reggel gyerekeket iskolába vinni, aztán Margit nénit fürdetni, etetni, gyógyszereket beadni. Délután főzni, takarítani… Esténként pedig anyám hívott telefonon panaszkodni.

Egyik este Gábor odajött hozzám a konyhába.

– Sára… látom rajtad, hogy teljesen kimerültél. Nem lehetne valahogy megoldani, hogy anyukád is kapjon egy kis figyelmet?

– Próbálom… de mindig úgy érzem, bármit teszek, valakinek csalódást okozok – suttogtam.

Másnap anyám váratlanul beállított hozzánk. Margit néni épp aludt a nappaliban. Anyám körülnézett a lakásban – mindenhol gyógyszeres dobozok, pelenkák, takarók.

– Ez már nem az otthonod – mondta halkan. – Ez egy kórház.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.

– Sára… amikor apád elment, azt hittem, legalább te mindig mellettem leszel. Most meg úgy érzem, elveszítettelek téged is.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Oda akartam menni hozzá, megölelni – de ő elfordult.

– Tudod mit? Ha ennyire fontos neked az anyósod, akkor majd keresek valakit mást magam mellé! – csattant fel.

Aznap este órákig sírtam Gábor vállán. Nem tudtam eldönteni: önző vagyok-e azért, mert Margit nénit ápolom? Vagy épp önzetlen? Miért érzem úgy, hogy bármit teszek, valaki szenved?

A következő hetekben anyám nem hívott. Próbáltam keresni őt telefonon, de csak röviden válaszolt: „Elfoglalt vagyok.” A gyerekek is észrevették a feszültséget: „Miért nem jön már nagyi?” – kérdezte Dorka lányom.

Egy vasárnap délután végül elmentem anyámhoz. A lakásában csend volt és hideg. Az asztalon egy félig üres teáscsésze állt.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Miről? Hogy mennyire szereted az anyósodat? – vágott vissza gúnyosan.

– Nem erről van szó! Te is fontos vagy nekem! Csak… most Margit néni tényleg nagyon beteg. Nem tudom egyszerre mindkettőtöket ápolni…

Anyám arca megenyhült egy pillanatra.

– Tudod… néha csak azt szeretném érezni, hogy én is számítok valakinek – mondta csendesen.

Leültem mellé és megfogtam a kezét.

– Számítasz. Mindennél jobban.

Sokáig csak ültünk ott némán. A múlt sebei még mindig ott lüktettek bennünk – apám árulása, az együtt átvészelt nehéz évek –, de most először éreztem: talán van remény arra, hogy újra egymásra találjunk.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon lehet-e egyszerre jó lánya és jó menye valakinek? Vagy mindig választani kell? Ti mit gondoltok erről? Meg lehet bocsátani azt az érzést, amikor valaki úgy érzi: háttérbe szorult?