Békét keresve a zsúfolt otthonban: Imádság és hit a panelrengetegben

– Már megint nem lehet egy perc nyugtom ebben a lakásban! – csattantam fel, miközben anyám a konyhában csörömpölt, apám pedig a tévé hangját tekerte fel, mintha csak versenyezne a külvilág zajával. A panelház negyedik emeletén, egy 48 négyzetméteres lakásban élünk hárman. Huszonhárom éves vagyok, de még mindig ugyanabban a gyerekszobában alszom, ahol óvodásként is. Az ágyam mellett a régi plüssmacim, de már rég nem vigasztal.

Aznap este különösen feszült volt minden. Apám, László, épp a híradót nézte, és minden másodpercben kommentálta a politikát. Anyám, Erzsébet, a vacsorát készítette, de közben folyamatosan panaszkodott: – Nem lehet így élni, hogy mindenki csak magának akar jót! – mondta, miközben a rántott hús sercegett az olajban.

Én pedig ott ültem az asztalnál, próbáltam tanulni az egyetemi vizsgáimra, de minden hang, minden szó csak egyre jobban feszített belülről. A telefonomat néztem, hátha valaki ír – talán Gábor, a barátom –, de csak reklámüzenetek jöttek.

– Miért nem mész le sétálni? – kérdezte anyám hirtelen. – Legalább egy kis levegőt szívnál.

– Minek? Odakint is csak ugyanaz a panelrengeteg van – válaszoltam ingerülten.

Aztán apám is beszállt: – Régen örültünk volna egy ilyen lakásnak! Te meg csak panaszkodsz. Nem lehetne egy kicsit hálásabbnak lenni?

Ekkor tört el bennem valami. Felálltam, becsaptam magam mögött az ajtót, és bezárkóztam a fürdőszobába. Ott legalább magam lehettem – vagyis majdnem. A szomszéd fürdőszobájából áthallatszottak a vízcsobogás és egy kisgyerek sírásának hangjai.

A csempére ültem, felhúztam a térdeimet, és halkan sírtam. Úgy éreztem, soha nem lesz saját életem. Hogy mindig másokhoz kell igazodnom: mikor kelhetek fel, mikor fekhetek le, mikor tanulhatok vagy beszélhetek telefonon. Minden mozdulatomat figyelik.

Aznap este először fordultam igazán Istenhez. Nem vagyok vallásos családból, de gyerekkoromban nagymamám néha imádkozott velem. Most újra eszembe jutottak azok az esték.

– Istenem, adj nekem türelmet! – suttogtam. – Segíts túlélni ezt a bezártságot!

Valami furcsa nyugalom áradt szét bennem. Nem oldódott meg semmi, de mintha valaki meghallgatott volna.

A következő napokban elkezdtem esténként imádkozni. Nem hangosan, csak magamban. Néha csak annyit mondtam: „Kérlek, adj erőt!” Máskor hosszabban beszélgettem Istennel – elmondtam neki mindent: mennyire vágyom saját térre, mennyire félek attól, hogy sosem lesz önálló életem.

Egyik este anyám bejött hozzám.

– Mi baj van veled mostanában? Alig szólsz hozzánk.

– Csak fáradt vagyok – hazudtam.

– Tudod… én is voltam fiatal – mondta halkan. – Nekem sem volt könnyű anyáddal és apáddal egy szobában élni. De túléltem. Te is túl fogod.

Nem válaszoltam. Csak bólintottam.

Aztán jött egy újabb konfliktus: Gábor felhívott, hogy találkozzunk. Anyám persze rögtön kérdezősködött:

– Ki ez a fiú? Mikor jön ide? Mit akar?

– Anya, nem kell mindent tudnod! – kiabáltam rá.

Apám csak annyit mondott: – Amíg ebben a házban laksz, addig az itteni szabályok szerint élsz.

Aznap este ismét sírtam. De már nem voltam teljesen egyedül: ott volt velem az ima.

A vizsgaidőszak közeledett. Egyre nehezebb volt koncentrálni. A szomszéd fúrógépe reggeltől estig szólt; anyám főzött és takarított; apám kiabált a tévével. Éreztem, hogy lassan elveszítem önmagam.

Egyik este azonban valami megváltozott bennem. Imádkoztam, aztán leültem az asztalhoz és írtam egy levelet a szüleimnek:

„Drága Anyu és Apu! Tudom, hogy nektek sem könnyű velem egy fedél alatt élni. Szeretlek titeket, de szükségem van egy kis térre és nyugalomra. Kérlek, próbáljatok megérteni.”

Másnap reggel anyám csendben letette elém a reggelit.

– Elolvastuk a leveledet – mondta halkan. – Próbálunk halkabbak lenni este.

Apám csak bólintott.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De valami elindult: elkezdtünk beszélgetni egymással. Néha együtt imádkoztunk is – anyám kérésére.

A hitem segített abban, hogy ne veszítsem el teljesen önmagam ebben a zsúfolt világban. Még mindig ugyanabban a szobában alszom, még mindig hallom a szomszédokat és a családom minden rezdülését. De már tudom: van kihez fordulnom.

Néha még mindig elönt a düh vagy a kétségbeesés. De ilyenkor lehunyom a szemem, és azt mondom: „Istenem, adj békét!”

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan keresik nap mint nap a békét egy zsúfolt otthonban? Ti hogyan birkóztok meg ezzel?