Bölcső Nélkül: Egy Anyai Szív Története a Káoszban

– József, hol van a pelenkázó? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kisbabánkat óvatosan ringattam a karomban. A lakásban mindenhol szennyes ruhák, üres dobozok és szétdobált játékok hevertek. Az ágyunkon egyetlen tiszta lepedő sem volt, a konyhában pedig hetek óta mosatlan edények tornyosultak. A szívem összeszorult.

József fáradtan nézett rám, ahogy letette a kulcsot az előszobában. – Ne haragudj, Zsuzsa, tényleg próbáltam mindent megoldani, de a főnököm nem engedett el. Tudod, mennyire fontos ez az új projekt… – mentegetőzött, de a hangjában ott bujkált a bűntudat.

– Egyetlen pelenka sincs itthon! – kiáltottam rá, és éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. – Megígérted, hogy mindent elintézel! Hogy lesz így? Hogy kezdjük el az életünket hármasban?

A kisbaba felsírt. Próbáltam megnyugtatni, de remegett a kezem. Az anyaságot mindig úgy képzeltem el, hogy szeretet és biztonság vesz majd körül minket. Ehelyett most úgy éreztem magam, mint egy hajótörött egy süllyedő csónakban.

József közelebb lépett, de én hátrébb húzódtam. – Majd most gyorsan leugrom a boltba – mondta halkan. – Mindent megveszek, amit kell.

– És addig? Hol teszem le a gyereket? Hol pelenkázom át? – kérdeztem kétségbeesetten.

A szomszéd szobából anyósom hangja hallatszott be: – Zsuzsikám, ne légy ilyen hisztis! Mi is felnőttünk bölcső nélkül. Majd megszokod! – mondta lekezelően.

Ez volt az utolsó csepp. Úgy éreztem, mindenki ellenem van. Egyedül vagyok ebben az egészben.

Aznap este József tényleg elment vásárolni, de csak néhány csomag pelenkát és egy doboz törlőkendőt hozott haza. A baba egész éjjel sírt. Én pedig sírtam vele.

Másnap reggel felhívtam anyámat. – Anya, nem bírom tovább. Minden rám szakadt. József dolgozik, anyósom csak kritizál… Nem tudom, hogy fogom ezt végigcsinálni.

Anyám hangja meleg volt és együttérző: – Drágám, tudom, hogy nehéz. De erős vagy! Ha kell, átmegyek segíteni.

Megkönnyebbültem egy pillanatra, de aztán újra rám tört a kétségbeesés. Vajon miért nem tudott József jobban odafigyelni? Miért kellett nekem mindent egyedül megoldanom?

A következő napokban próbáltam összeszedni magam. A babát egy régi takaróra fektettem le a földre, ott pelenkáztam át. Minden nap újabb kihívás volt: hol elfogyott a tápszer, hol nem volt tiszta ruha. József késő estig dolgozott, hazaérve pedig csak fáradtan ledőlt a kanapéra.

Egy este már nem bírtam tovább. Leültem mellé és sírva fakadtam:

– József, ez így nem mehet tovább! Nem érzem magam társnak ebben az egészben. Egyedül vagyok mindenben!

József először csak hallgatott, aztán halkan megszólalt:

– Sajnálom, Zsuzsa… Nem tudtam, hogy ennyire nehéz neked. Azt hittem, majd valahogy megoldjuk együtt.

– De nem oldjuk meg! – vágtam rá dühösen. – Te dolgozol, én meg itt vagyok bezárva ezzel az egész káosszal! Nem ilyen családot akartam!

A következő napokban próbált változtatni: vett egy használt kiságyat a Jófogáson, segített mosni és főzni is néha. De valami eltört bennem. Már nem tudtam ugyanazzal a bizalommal nézni rá.

Egyik délután anyósom újra beszól:

– Régen bezzeg nem volt ennyi hiszti! Mi mindent kibírtunk… Te is kibírod majd!

Nem bírtam tovább hallgatni. – Nem akarok mindent kibírni! Segítségre van szükségem! – kiabáltam rá.

Aznap este anyám átjött és rendet rakott velem együtt. Megölelt és azt mondta:

– Ne szégyelld, hogy nehéz! Az anyaság nem csak boldogságból áll.

Ahogy teltek a hetek, lassan kialakult egy új rend az életünkben. De sosem felejtem el azt az első napot otthon: azt az érzést, hogy mindenki cserbenhagyott.

Most már tudom: nem csak én vagyok így ezzel. Hány magyar nő éli át ugyanezt? Hányan maradnak magukra az első napokban?

Talán egyszer József is megérti majd igazán, mit jelent anyának lenni ebben az országban.

Ti mit gondoltok? Tényleg csak nekem ilyen nehéz? Vagy más is érezte már magát ennyire elveszettnek az anyaság első napjaiban?