Búcsú a Második Anyámtól: Egy Utolsó Köszönet
– Nem maradhatok tovább, Zsófi – suttogta Éva néni, miközben a kórházi ágyon feküdt, keze remegett az enyémben. A folyosón tompán visszhangzottak a nővér léptei, a nyitott ablakon át beszűrődött a város zaja. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez az utolsó beszélgetésünk.
Tizenhét éves voltam, amikor anyám meghalt. Egy kisvárosból költöztem Budapestre, hogy egyetemre járjak. A főváros idegen volt, zajos és félelmetes. Az első hónapokban minden este sírtam a kollégiumi szobámban. Akkor találkoztam Éva nénivel, aki a kollégium gondnoka volt. Egyik este, amikor későn értem haza, észrevette a vörös szememet.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte halkan.
Először csak megráztam a fejem, de ő nem hagyta annyiban. Leült mellém a folyosón, és addig kérdezgetett, míg végül kibukott belőlem minden: az anyám hiánya, a magány, a félelem attól, hogy elbukom.
– Tudod, Zsófi, nekem sosem lehetett gyerekem – mondta akkor. – De ha szeretnéd, lehetek neked egy második anya.
Onnantól kezdve minden vasárnap nála ebédeltem. Megtanított főzni, mosni, sőt még azt is megmutatta, hogyan kell egyedül boldogulni Budapesten. Amikor először vittem haza egy fiút – Gábort –, ő volt az első, akinek bemutattam.
– Csak vigyázz rá! – mondta Gábornak komolyan. – Zsófi érzékeny lány.
Az évek teltek. Éva néni mindig ott volt: amikor szakítottam Gáborral, amikor lediplomáztam, amikor elvesztettem az első munkahelyemet. Ő volt az, aki azt mondta: „Az élet néha igazságtalan, de mindig van tovább.”
Aztán tavaly ősszel Éva néni megbetegedett. Először csak fáradékony volt, aztán egyre többet feküdt. Az orvosok rákot diagnosztizáltak nála. Próbált erős maradni miattam – miattunk –, de láttam rajta a félelmet.
– Ne aggódj értem! – mondta mosolyogva. – Te már felnőtt vagy. Megállod a helyed.
De én nem akartam elengedni. Minden nap bementem hozzá a kórházba munka után. Olvastam neki újságot, meséltem a napomról. Néha csak ültünk csendben egymás mellett.
Egyik este azonban különösen gyenge volt.
– Zsófi… – szólalt meg halkan. – Szeretném, ha tudnád: te voltál az én ajándékom az élettől.
Könnyek folytak végig az arcomon. Nem tudtam mit mondani.
– Éva néni… én nem lennék itt nélküled.
– Dehogynem! Csak kellett valaki, aki emlékeztet rá, mennyit érsz.
Az utolsó hetekben már alig beszéltünk. Csak fogtam a kezét és hallgattam a lélegzetét. Amikor elment, úgy éreztem magam, mintha újra árva lennék.
A temetésen ott álltam Éva néni testvérei és néhány régi kollégista között. Mindenki sírt. Utána hazamentem a kis albérletembe – amit nélküle sosem mertem volna kibérelni –, és leültem az ablak elé. Néztem a várost: a villamosokat, az embereket, ahogy sietnek haza.
Azóta is sokszor eszembe jutnak a közös vasárnapok illatai: a húsleves gőze, a frissen sült pogácsa íze. Néha úgy érzem, mintha még mindig ott ülne velem szemben az asztalnál.
A barátaim szerint erős vagyok. De ők nem tudják, mennyit jelentett nekem Éva néni. Hogy nélküle talán sosem tanulom meg igazán szeretni magamat.
Most már tudom: az életben néha olyan emberek segítenek át a nehézségeken, akiket nem vér szerinti kötelék fűz hozzánk. És hogy néha el kell engedni azt is, akit legjobban szeretünk.
De vajon tényleg képes vagyok újra bízni? Lehet-e valaha pótolni egy második anyát? Vagy örökre űr marad utána bennünk?