„Csak akkor hívsz, ha bébiszitter kell” – Egy anya vallomása a családi távolságról

„Csak akkor hívsz, ha bébiszitter kell?” – szinte kiabáltam a telefonba, miközben az ablakon túl az eső monoton kopogása próbálta elnyomni a hangomat. Zoltán hallgatott a vonal másik végén, ahogy mindig, amikor nem tud mit mondani. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Már megint ugyanaz a helyzet: péntek este, ő későn szól, hogy Zoét le kéne passzolni valakinek, mert Dóra, az exfelesége, dolgozik, ő pedig „fontos találkozóra” megy. És én? Én vagyok az örök tartalék.

– Anya, ne csináld már ezt – sóhajtott bele végül. – Tudod, hogy sokat dolgozom. Nem tudom máshova vinni Zoét.

– És mikor hívtál utoljára csak úgy? Mikor kérdezted meg, hogy vagyok? – kérdeztem vissza, de már tudtam a választ.

A válásuk óta minden megváltozott. Régen Zoltán mindent elmesélt nekem: az első szerelmét, az egyetemi vizsgáit, még azt is, ha összeveszett Dórával. Mostanra csak akkor keresett, ha gondja volt. Az unokám, Zoé, mindössze hatéves, és semmiről sem tehet. Mégis, amikor rám néz azokkal a nagy barna szemeivel, mindig eszembe jut: vajon mit rontottam el?

A családunkban sosem volt egyszerű a kommunikáció. Apám szigorú ember volt, anyám csendes szenvedő. Én próbáltam más lenni: beszélgetni, ölelni, figyelni. De Zoltán felnőtt, és mintha minden köztünk lévő híd leomlott volna. Dóra mindig ügyesen kezelte a helyzeteket – néha úgy éreztem, jobban értette meg a fiamat nálam. Most is ő hívott fel először: „Ariana néni, tudna ma vigyázni Zoéra? Zoltánnak dolga van.”

Aztán jött a felismerés: engem már csak Dóra keres. A fiamnak én csak egy szolgáltatás vagyok.

Aznap este Zoé csendben ült mellettem a kanapén. Nézte a mesét, de néha rám pillantott.

– Mama, miért szomorú vagy? – kérdezte halkan.

– Nem vagyok szomorú – hazudtam neki mosolyogva.

De belül összetörtem. Vajon hány magyar nagymama érzi ugyanezt? Hogy a családja csak akkor számít rá, ha szükség van rá? Hogy az évek alatt felépített kapcsolatok egy válással egy pillanat alatt szertefoszlanak?

Másnap reggel Zoltán jött Zoéért. Fáradtnak tűnt.

– Köszi anya – mondta gyorsan.

– Leülhetnél egy kicsit – próbálkoztam óvatosan.

– Sietek – vágta rá.

Zoé odaszaladt hozzám és átölelt.

– Szeretlek mama! – súgta a fülembe.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, sírva fakadtam. Az egész lakás üresnek tűnt. A falon ott lógtak Zoltán gyerekkori rajzai, a polcon még mindig ott volt az első babája. De ő már nem tartozott ide igazán.

Aznap este felhívtam a barátnőmet, Marikát.

– Te is így érzed magad? – kérdeztem tőle.

– Persze – nevetett keserűen. – A lányom csak akkor keres, ha beteg az unoka vagy pénz kell.

Hosszú percekig hallgattunk. Aztán Marika mondott valamit, ami belém égett:

– Tudod Ariana, mi vagyunk az utolsó generáció, akik még mindent meg akarnak oldani. A gyerekeink már nem kérnek belőlünk úgy igazán.

Napokig ezen gondolkodtam. Vajon tényleg így van? Vagy csak én rontottam el valamit?

Egy héttel később váratlanul Zoltán hívott.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

A hangja megremegett. Megijedtem.

– Mi történt?

– Semmi… csak… mostanában sokat gondolkodom rajtad. Sajnálom, hogy mindig csak akkor kereslek, ha baj van.

Elhallgatott. Éreztem, hogy nehéz neki kimondani ezeket a szavakat.

– Tudod Zoli – kezdtem halkan –, én mindig itt leszek neked. De néha jó lenne csak úgy is beszélgetni…

– Tudom… próbálok változtatni – mondta halkan.

Aznap este először éreztem reményt hosszú idő után. Talán még nem késő visszatalálni egymáshoz.

De vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány nagymama és nagypapa várja hiába a hívást? És vajon mi kell ahhoz, hogy újra megtaláljuk egymást családon belül?

„Vajon tényleg csak akkor számítunk egymásnak, ha szükség van ránk? Vagy lehet még újrakezdeni?”