„De hiszen nem is volt szó határidőről!” – Az életem megtakarítását adtam kölcsön a vejemnek

– De hát, Anikó, nem is volt szó határidőről! – csattant fel a vejem, Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a teáscsésze felett.

A szívem hevesen vert, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az ablakon túl lassan sötétedett, a panelházak között már csak néhány gyerek játszott. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott.

– Gábor, én nem akarok veszekedni – mondtam halkan. – De tudod, hogy az a pénz… az egész életem munkája volt. Nem kértem vissza mindent egyszerre, csak egy részét. Most nagyon nagy szükségem lenne rá.

Gábor felállt, idegesen járkált fel-alá. – Anyuka, maga mondta, hogy „ha majd kell, szóljon”. Most meg hirtelen sürgős lett? Nekünk is nehéz most minden! A lakáshitelt fizetjük, a gyerekek iskolába járnak…

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennem.

Soha nem voltam az a típus, aki könnyen kér vagy ad kölcsön. Egész életemben spóroltam: először a férjemmel, Lajossal, aztán miután elvitte a rák, már egyedül. Nem volt nagy nyugdíjam – tanítónőként dolgoztam negyven évig –, de sosem panaszkodtam. Megtanultam beosztani azt a keveset is. A lányom, Zsuzsa mindig azt mondta: „Anya, te vagy a család lelkiismerete.”

Aztán jött az a nap tavaly ősszel, amikor Gábor félrehívott egy vasárnapi ebéd után.

– Anyuka, lenne egy nagy kérésem… Tudja, most nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Elmaradtunk a hitellel, és ha nem fizetünk be gyorsan 1 millió forintot, elveszik a lakást.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsuzsa mennyit dolgozik két gyerek mellett, és Gábor is próbál helytállni. Nem gondolkodtam sokat: elővettem az összes megtakarításomat – 2 millió forintot –, és odaadtam nekik.

– Nem kell most visszaadni – mondtam akkor. – Ha majd szükségem lesz rá, szólok.

Akkor még azt hittem, hogy ez egy családon belüli segítség. Hogy majd ha jobb lesz nekik, visszaadják. Hogy bízhatok bennük.

Most viszont itt ültem egyedül a konyhában, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit értem nekik?

Azóta sok minden megváltozott. Zsuzsa ritkábban hívott fel. Az unokáimat is kevesebbszer láttam. Amikor szóba hoztam a pénzt – először csak óvatosan –, mindig elterelték a témát.

Egyik este aztán Zsuzsa hívott.

– Anya, ne haragudj Gáborra! Nagyon stresszes mostanában… Tudod, mennyi minden nyomja a vállát.

– És engem ki sajnál meg? – kérdeztem elcsukló hangon. – Nekem ki segít?

Csend lett a vonalban.

Aztán jött az igazi törés: egy reggel levelet kaptam az önkormányzattól. Megemelték az albérleti díjat – már nem tudtam volna kifizetni a havi rezsit sem. Ott álltam 72 évesen, egyedül, pénz nélkül.

Elmentem Zsuzsáékhoz személyesen.

– Lányom, most tényleg nagy bajban vagyok. Legalább egy részét vissza tudnátok adni?

Gábor csak legyintett.

– Anyuka, mi is bajban vagyunk! Nem lehetne ezt most elengedni? Úgyis magának már nincs annyi szüksége rá…

Zsuzsa lesütötte a szemét.

– Anya… majd megoldjuk valahogy…

Hazafelé sírtam az 1-es villamoson. Néztem az embereket: fiatalokat telefonjukba temetkezve, időseket csendben maguk elé bámulva. Vajon hányan jártak már így? Hányan adták oda mindenüket abban a hitben, hogy a család majd viszonozza?

Azóta minden napom egyforma: csendes reggelek, hosszú délutánok magányban. Néha elmegyek a piacra csak azért, hogy emberek között legyek. A pénzem elfogyott – de ami jobban fáj: mintha én is elfogytam volna számukra.

Egy este aztán csöngettek. Zsuzsa állt az ajtóban.

– Anya… beszélhetnénk?

Leültünk. Sokáig hallgatott.

– Tudom, hogy hibáztunk… De Gábor nem akarja visszaadni a pénzt. Azt mondja, nem volt határidő…

– És te mit gondolsz? – kérdeztem halkan.

Zsuzsa sírva fakadt.

– Én… én szégyellem magam… De félek tőle… Félek attól is, hogy elveszítelek téged…

Átöleltem őt. Akkor értettem meg igazán: nem csak pénzről van itt szó. Hanem arról is, hogy mennyit érünk egymásnak ebben a világban.

Most itt ülök újra a konyhában. A pénzem talán sosem kapom vissza – de vajon visszakaphatom-e még valaha a családomat?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan pont, ahol már csak magunkra számíthatunk?