„Egész életemben azt hittem, nincs bennem semmi különös” – Egy ecset, ami mindent megváltoztatott

– Már megint álmodozol, Dóra? – csattant fel anyám hangja a konyhából, miközben én az ablakpárkányon ülve bámultam a szürke, esős budapesti utcát. A kezem automatikusan rajzolt valamit a párás üvegre – egy virágot, talán egy madarat –, de mire észbe kaptam, már letörölte a tenyerem. – Nem lesz ebből semmi! Tanulj inkább, abból legalább megélsz!

Gyerekkoromban mindig azt éreztem, hogy valahogy kilógok a családból. Az öcsém, Gergő, már tizenhárom évesen országos matekversenyt nyert, apám pedig minden hétvégén büszkén mutogatta a díjait a családi ebédeken. Én? Én csak csendben rajzolgattam a füzetem szélére, vagy órákig bámultam a felhőket. Anyám szerint ez csak időpazarlás volt. – Dóra, te sosem leszel különleges – mondta egyszer, amikor egy színes ceruzarajzot mutattam neki. – Az élet nem mese.

A gimnáziumban sem volt másképp. A tanárok is inkább Gergővel foglalkoztak, én meg próbáltam láthatatlan maradni. Egyedül Zsófi, a legjobb barátnőm értette meg, miért szeretek rajzolni. – Tehetséges vagy, Dóri! – mondta mindig. De én csak legyintettem. Annyiszor hallottam már otthon az ellenkezőjét, hogy elhittem: nincs bennem semmi különös.

Az érettségi után könyvelőnek mentem, ahogy anyám akarta. Unalmas munka volt egy zuglói irodában, de legalább fizetett. Minden nap ugyanaz: reggel 7-kor kelés, villamos a Bosnyák térig, kávé automata, papírok, számok, csendes ebédszünetek. Néha azon kaptam magam, hogy egy számla hátuljára virágokat firkálok. A főnököm egyszer rajtakapott.

– Dóra, maga miért nem figyel? – kérdezte szigorúan. – Ezek nem óvodai foglalkozások!

Hazafelé a villamoson mindig ugyanazokat az arcokat láttam: fáradt emberek, akik már rég feladták az álmaikat. Néha azon gondolkodtam, én is ilyen leszek-e harminc év múlva.

Aztán egy nap minden megváltozott. Egy szombat délután volt, amikor Zsófi elhívott egy festőworkshopra a Margit körúton. Először tiltakoztam.

– Minek menjek oda? Úgysem tudok festeni.
– Próbáld ki! – erősködött Zsófi. – Mi bajod lehet?

Végül beadtam a derekam. A műteremben festékszag keveredett a kávé illatával, és mindenki mosolygott. Egy idős férfi, László bácsi vezette az órát.

– Nincs rossz festmény – mondta mosolyogva –, csak bátor ecsetvonás.

Először remegett a kezem az ecsettel. Fogalmam sem volt, mit csinálok. De ahogy a vászonra vittem az első színt, valami furcsa nyugalom áradt szét bennem. Mintha hirtelen minden gondom eltűnt volna: anyám hangja, az irodai papírhegyek, Gergő sikerei… csak én voltam és a színek.

A kép végül egy hatalmas napraforgó lett. Nem volt tökéletes – sőt! –, de amikor László bácsi meglátta, elmosolyodott.

– Ebben van élet! – mondta halkan.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán mégis van bennem valami különleges.

Otthon persze nem mertem elmondani senkinek. Anyám csak annyit látott rajtam, hogy valami megváltozott.

– Mi bajod van mostanában? – kérdezte gyanakodva.
– Semmi – hazudtam.

De titokban minden hétvégén visszamentem festeni. Egyre bátrabb lettem: kipróbáltam új technikákat, színeket kevertem, portrékat festettem ismerősökről. Zsófi biztatott: – Ki kéne állítanod őket!

Nevettem rajta. Ki kíváncsi egy könyvelő képeire?

Aztán egy nap László bácsi szólt:
– Lesz egy amatőr kiállítás a kerületi művelődési házban. Jelentkezz!

Hezitáltam. Otthon is egyre nehezebb lett titkolni a dolgot; anyám gyanakodott.

– Mit csinálsz minden hétvégén? Van valakid? – faggatott.
– Nem… csak festek.
– Festesz? Ugyan már! Abból nem lehet megélni! Nézd meg Gergőt: ő bezzeg előléptetést kapott!

A kiállítás napján remegő kézzel vittem be három festményemet: a napraforgót, egy budapesti utcát és egy portrét Zsófival. A teremben idegenek álltak meg előttük; néhányan halkan beszélgettek róluk.

Egyszer csak anyám is megjelent Gergővel az oldalán. Megálltak a képeim előtt; anyám arca először értetlen volt, majd valami furcsa árnyék suhant át rajta.

– Ezeket te festetted? – kérdezte halkan.
– Igen.
– Nem is tudtam…

Gergő csak ennyit mondott:
– Szép lett, Dóri.

Aznap este csendben vacsoráztunk otthon. Anyám nem szólt semmit; csak néha rám nézett hosszasan.

Pár hét múlva levelet kaptam: egy galéria érdeklődött néhány képem iránt. Nem hittem el! Amikor elmondtam otthon, anyám először csak hallgatott.

– Ha ezt akarod… hát csináld – mondta végül fáradtan.

Azóta minden megváltozott. Már nem könyvelő vagyok; festek és tanítok is gyerekeket rajzolni egy zuglói művelődési házban. Néha még mindig hallom anyám hangját a fejemben: „Nem leszel különleges.” De már tudom: nem kell mindenkinek megfelelni ahhoz, hogy boldog legyek.

Vajon hányan élnek még úgy Magyarországon is, hogy elhiszik: nincs bennük semmi különös? És vajon hány álmunkat temetjük el mások véleménye miatt?