„Egész életemben támogattam a férjemet, de amikor én akartam valamit, önzőnek nevezett” – Teréz története

– Már megint festeni akarsz? – kérdezte László, miközben a konyhaasztalnál ülve újságot olvasott. A hangjában ott bujkált az a lekezelő él, amit harminc év alatt sem tudtam megszokni.

– Igen, gondoltam, ma délután elmegyek a művelődési házba. Már régóta szerettem volna kipróbálni az akvarellt – válaszoltam halkan, szinte bocsánatkérően.

– Minek az neked? Inkább főzz valami rendes vacsorát, holnap jönnek a gyerekek – mondta, és visszafordult az újsághoz.

Ott álltam a konyhában, kezemben a régi, kopott táskámmal, amibe előző este gondosan bepakoltam a festékeket és az ecseteket. A szívem hevesen vert. 58 éves vagyok, Teréznek hívnak, és most először éreztem azt, hogy valami csak az enyém lehet. Hogy nem kell engedélyt kérnem senkitől.

Lászlóval több mint harminc éve vagyunk házasok. Mindenki azt mondta rólunk: példás házasság. Nem voltak nagy veszekedések, nem voltak titkok vagy botrányok. De valahogy mindig csak ő számított. Ő volt a középpontban: az ő munkája, az ő hobbija, az ő barátai. Én pedig csendben támogattam. Ha focimeccsre akart menni a haverokkal, én csomagoltam neki szendvicset. Ha új biciklit akart, hónapokig spóroltam a háztartási pénzből. Ha hétvégén horgászni ment, én vittem ki neki a termoszban a kávét.

A gyerekeink – Gabi és Andris – már felnőttek, elköltöztek. A ház csendes lett, csak mi maradtunk ketten. Azt hittem, most végre lesz időm magamra. De László ugyanúgy elvárta, hogy körülötte forogjon minden. Amikor először említettem neki, hogy szeretnék eljárni festeni, csak legyintett: „Ugyan már, Teréz! Az ilyesmi pénzkidobás.”

Sokáig elhittem neki. Hogy nekem nincs jogom vágyni valamire. Hogy az én örömöm másodlagos. De tavaly télen történt valami. Egyik este Andris felhívott: „Anya, miért nem csinálsz valamit magadért? Mindig csak apu körül forog minden.” Akkor először gondolkodtam el rajta komolyan.

Aztán egy nap a boltban összefutottam régi osztálytársammal, Marikával. Ő mesélte, hogy jár egy festő szakkörbe a művelődési házba. Láttam rajta, mennyire boldog tőle. Hazamentem, és egész este azon gondolkodtam: mi lenne, ha én is kipróbálnám?

Másnap reggel félve mondtam el Lászlónak az ötletemet. Először csak nézett rám értetlenül.

– Minek neked ez? Nem vagy te már fiatal lány! – mondta gúnyosan.

– De én szeretném – feleltem halkan.

– Önző vagy! – vágta rá dühösen. – Mindig csak magadra gondolsz mostanában.

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Harminc évig mindent érte tettem. Soha nem kértem semmit magamnak. Most mégis önzőnek nevezett.

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem: egy fáradt, megtört nő nézett vissza rám. Hol van az a Teréz, aki valaha nevetett? Aki szerette az életet? Akkor döntöttem el: elmegyek festeni. Nem kérek engedélyt senkitől.

A következő héten titokban beiratkoztam a szakkörre. Az első alkalommal remegett a kezem az izgalomtól. Marika mosolyogva fogadott: „Jó újra látni téged!” Az ecsettel a kezemben úgy éreztem magam, mint egy gyerek karácsonykor.

Otthon persze László hamar rájött mindenre.

– Hol voltál már megint? – kérdezte gyanakodva.

– Festeni voltam – mondtam ki bátran.

– És ki fogja megfőzni a vacsorát? – csattant fel.

– Ma rendelt pizzát hoztam – feleltem nyugodtan.

László napokig duzzogott. Nem szólt hozzám rendesen, csak morogva járt-kelt a lakásban. De én nem hagytam abba a festést. Minden héten mentem Marikával a szakkörre. Egyre jobban ment, sőt egyszer még kiállításra is beválogatták az egyik képemet.

A gyerekeim büszkék voltak rám. Gabi egyszer azt mondta: „Anya, végre látom rajtad az örömöt.”

László viszont egyre zárkózottabb lett. Egy este leült mellém:

– Mi történt veled? Már nem vagy ugyanaz a nő, akit feleségül vettem.

– Lehet – feleltem csendesen –, de most először érzem azt, hogy élek.

Sokáig nézett rám némán. Talán akkor értette meg először, hogy én is számítok.

Azóta is járok festeni. Már nem félek kimondani, mit szeretnék. Néha még mindig bántanak László szavai, de tudom: jogom van boldognak lenni.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy csak másokért él? Hányan mernek végre kiállni magukért? Ti mit tennétek a helyemben?