Egy Anya Szíve és a Fia Döntése

„Nem mehetsz el, Péter!” – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A nappali sarkában állt, bőröndjei már készenlétben, mintha csak arra vártak volna, hogy végre elindulhassanak. „Anya, meg kell értened, ez az én életem!” – válaszolta Péter, hangjában keveredett a bűntudat és az eltökéltség.

Aznap reggel kezdődött minden, amikor véletlenül meghallottam Péter telefonbeszélgetését. A szobája ajtaja résnyire nyitva volt, és ahogy elhaladtam mellette, hallottam, amint arról beszél, hogy már megvette a repülőjegyet Londonba. A szívem összeszorult. Hogy lehet, hogy nem mondta el nekem? Miért nem beszéltünk erről korábban?

„Péter, miért nem mondtad el? Miért nem beszéltél velem erről?” – kérdeztem tőle később, amikor már kettesben voltunk. „Anya, tudtam, hogy nem fogod megérteni. Mindig is azt akartad, hogy itt maradjak, de nekem más terveim vannak.” A szavai élesek voltak, mint a kés.

Aznap este nem tudtam aludni. Az ágyban feküdtem, és csak forgolódtam. Az emlékek özönlöttek rám: Péter első lépései, az első napja az iskolában, amikor először hozott haza egy piros pontot. Mindig is büszke voltam rá. De most úgy éreztem, mintha valami eltört volna közöttünk.

Másnap reggel Péter apja, László is csatlakozott hozzánk a konyhában. „Mi történt?” – kérdezte, amikor meglátta a feszültséget az arcomon. „Péter el akar menni Londonba” – válaszoltam halkan. László arca elsötétült. „Ez komoly döntés, fiam. Biztos vagy benne?” Péter bólintott. „Igen, apa. Ez az én lehetőségem egy jobb életre.”

A következő napokban a házunkban uralkodó csend szinte elviselhetetlen volt. Mindenki a saját gondolataiba merült. Én próbáltam megérteni Péter döntését, de minden alkalommal, amikor ránéztem, csak azt láttam benne a kisfiút, akit annyira szerettem.

Egy este Péter odajött hozzám a konyhában. „Anya, tudom, hogy nehéz neked ez az egész. De kérlek, próbáld megérteni. Nem akarok elmenni anélkül, hogy ne tudnám, hogy te is támogatod a döntésemet.” A szavai mélyen megérintettek. Tudtam, hogy igaza van. Az ő boldogsága volt a legfontosabb számomra.

„Péter,” kezdtem el halkan, „mindig is azt akartam, hogy boldog legyél. Ha úgy érzed, hogy Londonban találod meg ezt a boldogságot, akkor támogatlak.” A könnyeim újra előtörtek, de ezúttal nem a fájdalom miatt.

Az utolsó napok gyorsan teltek el. Péter csomagolt és készült az útra. Az utolsó estén együtt vacsoráztunk mindannyian. László felállt és koccintott: „Péterre! Hogy megtalálja azt az életet, amit keres!” Mindenki mosolygott és tapsolt.

A repülőtérre vezető úton csendben ültünk az autóban. Amikor megérkeztünk, Péter megölelt minket egyenként. „Szeretlek titeket” – mondta halkan.

Ahogy néztem őt eltűnni a tömegben, egy kérdés motoszkált bennem: Vajon jól döntöttem-e? Vajon tényleg ez volt a helyes út? De aztán eszembe jutottak Péter szavai: „Ez az én életem.” És tudtam, hogy csak annyit tehetek, hogy szeretem őt és támogatom minden döntésében.