Egy anya szíve: Szeretet a szakadék felett

– Gergő, kérlek, csak hallgass végig! – remegő hangon próbáltam utolérni a fiamat a lépcsőházban, de ő már csak a hátát mutatta. A lift ajtaja becsukódott, és én ott maradtam a csendben, a szívem minden dobbanása egy-egy elvesztegetett pillanat volt.

Nem tudom, mikor kezdődött pontosan. Talán amikor Gergő először mutatta be Annát. Egy kedves, okos lány volt, de valahogy mindig éreztem benne valami távolságtartást. Az első karácsonyon nálunk még minden rendben ment – legalábbis azt hittem. Anna csendben figyelt, néha mosolygott, de amikor Gergővel kettesben maradtak, mindig suttogtak valamit. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra.

Aztán jöttek az apró változások. Egyre ritkábban hívtak át vacsorára. Ha én próbáltam szervezni valamit, Anna mindig talált kifogást: „Most nagyon elfoglaltak vagyunk”, „Gergő dolgozik”, „Majd jövő héten”. Eleinte türelmes voltam. Tudtam, hogy fiatal házasok, kell nekik az idő egymásra. De aztán már hónapok teltek el úgy, hogy csak telefonon beszéltünk – és akkor is mindig siettek.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, felhívtam Gergőt.
– Fiam, miért nem jöttök át? Hiányoztok.
– Anya, most nem alkalmas – válaszolta fáradtan. – Anna beteg.
– Elvihetek neki húslevest? – kérdeztem reménykedve.
– Nem kell, anya. Majd megoldjuk.

Letettem a telefont, és sírva fakadtam. A férjem, Laci már rég elment – egy másik nő miatt hagyott el minket évekkel ezelőtt –, így csak magam maradtam a gondolataimmal. Vajon mit rontottam el? Túl sokat vártam el Gergőtől? Túl szigorú voltam gyerekkorában?

A következő hónapban Gergő születésnapja közeledett. Elhatároztam, hogy meglepem őket egy tortával. Óvatosan becsomagoltam mindent, és elindultam hozzájuk. Anna nyitott ajtót.
– Szia, Ildikó néni – mondta hűvösen. – Nem szóltatok előre.
– Gondoltam, megleplek titeket – próbáltam mosolyogni.
– Most épp vendégeink vannak – felelte Anna, és az ajtót csak résnyire nyitotta.
– Csak egy percre jöttem…
– Most tényleg nem alkalmas – vágott közbe Anna.

A tortát végül hazavittem. Aznap este Gergő sem hívott vissza. Egyre inkább úgy éreztem, mintha Anna falat húzott volna közénk. A barátnőim szerint túl érzékeny vagyok: „Majd elmúlik, ne aggódj!” De én minden nap egyre jobban féltem attól, hogy örökre elveszítem a fiamat.

Egy vasárnap reggel váratlanul csöngettek. Gergő állt az ajtóban.
– Anya, beszélnünk kell – mondta komoran.
Leültünk a konyhában. Ő zavartan nézett rám.
– Anna úgy érzi, hogy nem fogadod el őt…
– Dehogyisnem! – vágtam rá azonnal.
– Mindig megjegyzéseket teszel… Hogy főz, hogy öltözik…
– Csak segíteni akartam…
– Anya, mi már felnőttek vagyunk! Szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Évek óta csak adni akartam – szeretetet, törődést –, de most úgy tűnt, mindez teher lett számukra. Gergő elment, én pedig napokig csak ültem a sötét lakásban. Néha felhívtam Annát bocsánatot kérni, de sosem vette fel.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A kolléganőm, Zsuzsa próbált vigasztalni:
– Ildikó, ne vedd magadra! A fiatalok már másképp élnek…
De én nem tudtam elengedni a múltat. Minden este elővettem a régi fényképeket: Gergő kisgyerekként az ölemben, az első iskolai napja… Vajon hol rontottam el?

Egy év telt el így. Karácsony előtt levelet írtam Gergőnek:
„Drága Fiam! Sajnálom minden hibámat. Csak azt szeretném, ha boldog lennél. Ha egyszer úgy érzed, szükséged van rám, itt leszek.”

Nem válaszolt. De néhány héttel később egy üzenet érkezett tőle:
„Anya, beszélhetünk?”

Remegő kézzel hívtam vissza. A hangja fáradt volt:
– Anya… Anna babát vár.
Elakadt a lélegzetem.
– Gratulálok! – suttogtam könnyek között.
– Szeretném, ha találkoznánk…

Aznap este újra remény költözött belém. Talán még nincs minden veszve. Talán egyszer majd megérti Anna is: egy anya szeretete sosem múlik el – még akkor sem, ha néha túl soknak tűnik.

Vajon képesek leszünk újra megtalálni egymást? Lehet-e hidat építeni a múlt hibái és a jövő reményei között? Várom a ti történeteiteket is – ti mit tennétek a helyemben?