Egy Anyós Ajándéka: Amikor Az Ülésen Maradsz
– Nem, Zsófi, ezt most már tényleg nem hagyhatod szó nélkül! – hallottam anyám, Margit hangját a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A férjem, András épp akkor lépett be az ajtón, és a kulcsokat lazán az asztalra dobta. Az új autó kulcsait. Azokat, amiket Borbála, az anyósa, adott neki – nekünk –, de csak egy feltétellel: én nem vezethetem.
– Margit, kérlek, ne kezdjük újra – suttogtam fáradtan. – Nem akarok veszekedni Andrással emiatt. Már így is elég feszültség van köztünk.
Anyám hangja megremegett a vonal másik végén. – De hát ez megalázó! Hogy gondolja Borbála, hogy így bánhat veled? Ez nem ajándék, hanem egy pofon!
Letettem a telefont, és csak ültem ott, miközben András csendben nézett rám. Tudtam, hogy ő is érzi a feszültséget, de nem akart állást foglalni. Mindig is próbált közvetíteni az anyja és köztem, de Borbála sosem fogadott el engem igazán. Szerinte nem vagyok elég jó Andrásnak. Sosem mondta ki nyíltan, de minden gesztusa ezt sugallta.
Az autó esete csak az utolsó csepp volt a pohárban. Amikor András hazahozta az új Skodát, Borbála büszkén állt mellette az udvaron.
– Remélem, vigyázol rá, fiam – mondta szinte ünnepélyesen. – És persze… Zsófi ne vezesse! Tudod, milyen ügyetlenek ezek a mai lányok.
Ott álltam mellettük, mintha ott sem lennék. A szívem összeszorult. András csak zavartan mosolygott, nem mert ellentmondani az anyjának.
Azóta minden nap emlékeztetett rá az autó: ott állt a ház előtt, ragyogott a napfényben, de számomra elérhetetlen volt. Minden alkalommal, amikor András beült mellém vezetni, úgy éreztem magam, mint egy utas a saját életemben.
Egyik este vacsora közben Margit szóvá tette:
– Miért hagyod ezt? Miért nem állsz ki magadért?
– Mert nem akarok háborút a családban – válaszoltam halkan.
– De hát ez már háború! – csattant fel anyám.
András csak hallgatott. Láttam rajta, hogy ő is szenved ettől az egésztől. Egyre többször maradt ki este dolgozni vagy találkozott a barátaival. Én pedig egyre magányosabb lettem ebben a házban.
Egyik péntek este Borbála váratlanul beállított hozzánk. Az arca szigorú volt, mint mindig.
– Zsófi, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte hűvösen.
A nappaliban leültünk egymással szemben. Ő egyenesen rám nézett.
– Tudom, hogy nehezen viseled ezt az autós dolgot. De meg kell értened: én csak jót akarok Andrásnak. Nem akarom, hogy baj érje.
– És én? – kérdeztem halkan. – Én nem számítok?
– Te… te más vagy – mondta bizonytalanul. – Nem olyan vagy, mint mi. Nem tudom elmagyarázni…
– Próbáld meg! – kérleltem.
Borbála sóhajtott.
– Az én családomban mindig is fontos volt a rend és a fegyelem. Te túl laza vagy nekem. Félek, hogy egyszer valami bajt okozol.
A könnyeim kicsordultak.
– Sosem adtál esélyt nekem. Mindig kívülállónak éreztem magam melletted.
Borbála elfordította a fejét.
– Talán igazad van… De én már csak ilyen vagyok.
Aznap este András odabújt hozzám az ágyban.
– Sajnálom – suttogta. – Nem tudom kezelni ezt az egészet. Két tűz között vagyok.
– És én? Én hol vagyok ebben az egészben? – kérdeztem sírva.
A következő napokban egyre inkább úgy éreztem: választanom kell önmagam és a béke között. Egyik este Margit felhívott:
– Zsófi, ha most nem állsz ki magadért, sosem fogod visszakapni az önbecsülésedet!
A szavak visszhangoztak bennem egész éjjel. Másnap reggel bementem Andráshoz a dolgozószobába.
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan. – Ez így nem mehet tovább. Vagy kiállsz mellettem anyáddal szemben, vagy én lépek ki ebből az egészből.
András sokáig hallgatott. Aztán lassan bólintott.
– Igazad van. Elmegyek Borbálához és beszélek vele.
Aznap este András hazajött és csak ennyit mondott:
– Anyám nagyon nehezen fogadja el ezt… de megígérte, hogy többé nem szól bele ilyen dolgokba.
Nem volt happy end. Borbála sosem lett igazán kedves velem. De legalább végre úgy éreztem: nem vagyok többé utas a saját életemben.
Néha még ma is elgondolkodom: vajon tényleg megérte ennyit harcolni? Vagy csak így lehet önmagunk maradni egy magyar családban? Ti mit tennétek a helyemben?