Egy barátság vége: Amikor a gyerek mindent megváltoztat

– Nem bírom tovább, Zsófi! – csattant fel a férjem, Gábor, miközben a nappaliban állt, karba tett kézzel. – Nem lehetne, hogy néha csak magában játszik, vagy néz egy mesét? Ágnes már megint itt van, és csak a gyerekről beszél!

A szívem összeszorult. Ágnes volt a legjobb barátnőm tizenöt éve. Együtt jártunk gimibe, együtt sírtunk az első szerelmek miatt, együtt nevettünk az egyetemi bulikon. Most viszont minden megváltozott. Mióta megszületett a kislányom, Lili, Ágnes mintha megszállottja lett volna. Minden hétvégén átjött, ajándékokat hozott, és órákon át csak Liliről beszélt. Néha úgy éreztem, mintha nem is én lennék az anyja.

Egyik este, amikor Lili már aludt, leültem a kanapéra, és végiggörgettem a közösségi oldalakat. Ágnes minden profilképén Lili volt. Volt, ahol együtt nevettek a játszótéren, máshol Lili egyedül mosolygott vissza rám. Hirtelen furcsa érzés fogott el: mintha Ágnes nem is velem akarna barátkozni, hanem a lányommal. Vajon én csak eszköz vagyok számára, hogy közel lehessen hozzá?

Másnap reggel Gábor szólt hozzám először:
– Zsófi, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Nem érzem magam otthon a saját lakásomban. Ágnes túl sokat van itt.

Próbáltam védeni Ágnest:
– Csak magányos. Tudod, mennyire szeretett volna gyereket.
– De ez nem normális! – vágott vissza Gábor. – Nem lehet minden hétvégén nálunk! Lili is összezavarodik.

Igaza volt? Vagy csak túlreagálja? Egész nap ezen gondolkodtam. Délután Ágnes hívott:
– Szia Zsófi! Ugye mehetek ma is? Hoztam Lilinek egy új mesekönyvet!

Habozva válaszoltam:
– Ágnes, talán ma inkább pihennénk egy kicsit családilag…

Csend lett a vonalban.
– Valami baj van? – kérdezte végül halkan.
– Csak… mostanában sokat vagy nálunk, és Gábor szeretné, ha néha csak mi lennénk.

Ágnes hangja megremegett:
– Értem… Akkor majd máskor.

Letettük. Egész este bűntudatom volt. Vajon megbántottam? Vagy csak végre kimondtam azt, amit már rég ki kellett volna?

A következő hetekben Ágnes nem jelentkezett. Hiányzott. De közben megkönnyebbültem is: végre volt időnk hármasban lenni Gáborral és Lilivel. Egyik este azonban váratlanul csöngettek. Ágnes állt az ajtóban, kezében egy nagy csomaggal.
– Születésnapja van Lilinek – mondta halkan.
Beengedtem. Gábor feszülten nézett rá.
Ágnes letérdelt Lili elé:
– Boldog születésnapot, kicsim!
Lili örömmel bontotta ki az ajándékot: egy hatalmas plüssmackó volt benne.
Ágnes rám nézett könnyes szemmel:
– Sajnálom, ha túlzásba vittem. Csak… annyira szeretem őt. És téged is. De nekem sosem lehet saját gyerekem…

Megdermedtem. Tudtam, hogy Ágnesnek egészségügyi problémái vannak, de sosem beszélt erről ilyen nyíltan.
– Ágnes… – kezdtem halkan.
– Tudod, milyen érzés minden nap arra ébredni, hogy sosem fog valaki így rád mosolyogni? – kérdezte remegő hangon.
Gábor elfordult, én pedig átöleltem Ágnest.
– Sajnálom… Nem tudtam…
– Nem akarok terhet jelenteni nektek – mondta sírva –, de néha úgy érzem, csak Lili miatt van értelme felkelni reggelente.

Aznap este sokáig beszélgettünk hármasban. Gábor is megértőbb lett. Megállapodtunk abban, hogy Ágnes továbbra is része marad az életünknek – de egészséges határokkal.

Azóta eltelt két év. Ágnes már ritkábban jön át, de amikor itt van, őszintén örülünk egymásnak. Lili is szereti őt – de már tudja: ő az anyukám barátnője, nem a második anyukája.

Néha még mindig elgondolkodom: vajon mit tehettem volna másképp? Lehet-e igazán jól kezelni egy ilyen helyzetet? Ti mit tennétek a helyemben?